A nyolcvanas évek egy átlagos lagymatag nyári napján, mikor a hőmérő higanyszála alig ért 40 felé árnyékban, a Holt-tenger partján minden előzetes bejelentés nélkül beszakadt a föld. Nem volt ezt megelőzően eső, földrengés vagy csuszamlás, mégis egyik percről a másikra egy 3 méteres lyuk tátongott ott, ahol eleddig türkizzöld nektármadarak (cufit) itták a szábre kaktusz virágjának édes nedvét.
Nem mondhatni, hogy sokan megrendültek ettől a korántsem hétköznapi ténytől. Nem akadt jóformán egyetlen geológus vagy természetvédő, esetleg térképész, kinek a hír hallatára megállt volna a falafel-falat a szájában, egy kivételével. Eli Ráz ugyanis, egy Ein Gediben élő és tevékenykedő fiatal geológus, azonnal a helyszínre érkezett, komoly vizsgálatokba kezdett, és rövid idő elteltével kijelentette: “Ez nem egy egyszerű lyuk, hanem egy víznyelő, a jövőben pedig valószínűleg hasonlók fognak keletkezni végig a tenger mentén.”
Erre már többen felfigyeltek. Elit seperc alatt károgó vészmadárnak titulálták. Na de még mielőtt bővebben belemennénk a történet fordulataiba, először is beszéljük meg, mi ez az egész? Hogyhogy csak úgy ukkmukkfukk eltűnik egy rakás homok és föld? Hiszen ez fizikai képtelenség. Vagy mégsem? Valójában ez a természeti csoda cseppet sem természetes. Mint arra fény derült, különböző okokból a tengerszint egyre csak apad. Ennek következtében a sóval nem telített talajvíz beszivárog olyan területekre, melyeket eddig a sós víz fedett, majd az ott lévő sót feloldja. A kioldott só helyén üregek keletkeznek, melyeket aztán a talajnak pótolnia kell valahonnan. Hát pótolja is.
Húsz év elteltével már kezdték komolyabban venni Elit és a jóslatait, mert addigra a víznyelők beszippantottak ezt-azt, többek között néhány embert is. Egyszer még maga Eli is áldozatul esett egynek: vizsgálata közben a kráter hirtelen megnyílt, és Eli 9 méter mélységig zuhant a talajszinttel együtt.
Szerencsére volt nála fényképezőgép, és végül kimentették, így most vannak képek egy víznyelő belsejéről is – meséli nevetve. Kicsit olyan ez a tili-toli földesdi, mint mikor egy játék van két gyerekre. Ha az egyiktől elveszed és a másiknak adod, az első sírva fakad. Az egészben ott a bibi, hogy a Holt-tenger és a természet nem játék, a felnőttek, akik pedig mégis elveszik a természet kincseit, mi magunk vagyunk, pontosabban a gyáraink, melyek a tenger vizét, sóját és iszapját használják.
Mindennek tetejébe a vízutánpótlásról gondoskodó Jordán folyó vizét is elvesszük a tengertől, fittyet hányva a hosszútávú következményekre. A vízszint évről-évre másfél métert apad. Bosszankodunk, hogy sokat kell sétálni a szállodáktól a partig. Mára hatezerre nőtt a holt-tengeri víznyelők száma, napi eggyel gyarapodik, és van, amelyik 50 méter átmérőjű.
Helyüket nem lehet előre meghatározni. Például, akármikor beszakadhat egy autóút, van, amelyiket már le is zárták. Az a baj, hogy nem meglepő módon mindig csak egy katasztrófa után van intézkedés. A legborzasztóbb mégsem ez. A Holt-tenger igazi halála és temetése veszélybe sodorja az egész környék ökoszisztémáját, mely kihatással van többek között az évente itt átvonuló több milliárd (!) költöző madárra is, hogy az egész évben itt élő állatokról már ne is beszéljünk.
Ironikusan, mindez nagyon szép. Repülőről a táj holdfelszínhez hasonlít, a kráterek itt-ott színpompás vízzel telnek meg, melyeket a természetfotósok előszeretettel fényképeznek. Pompásan mutat majd a képeslapokon.
Meg lehetne mindezt állítani? Nos, mint minden súlyos kárt, melyért gyarló emberek a felelősek (vagyis csak hibásak, felelősek nem), talán együttes erővel, villámgyorsan és egyhangúan szavazva meg lehetne állítani, de egyelőre még nem vagyunk híresek az ilyen döntésekről. Pedig milyen jó lenne, ha valaki lefordítaná héberre: “Habár felül a gyárkémény és alul a víznek árja, azért a víz az úr.” Éledj fel, Holt-tenger, és védd meg magadat!
Blogger
