A zsidók eltűntek, Julia Knobloch - illusztráció: Fenyves Gabriella

Zsidó költőnők

Julia Knobloch

Julia Knobloch, német-zsidó származású, amerikai költő, újságíró, fordító. Mielőtt New Yorkba költözött, tíz évig dolgozott mint író és mint producer különböző televízió és rádió csatornáknak. Dokumentarista esszéi és riportjai különböző nyomtatott és on-line publikációkban jelentek meg, Németországban, Argentínában és az USA-ban (Open Democracy, the Brooklyn Rail, Reality Sandwich). Knobloch időről időre  a ReformJudaism.org számára is ír, mint “blogger”.

New York City egyik legjelesebb költészeti megmérettetésének, a Brooklyn Magazine “Év Verse” díjának nyertese 2006-ban, “Nyári Időszámítás” című versével.

 

A zsidók eltűntek

Ami Németországban maradt, azok a németek
olyan nevekkel, amik New Yorkban zsidó nevek,
a Hoffmannok, a Kaufmannok, a Bachmannok,
a Breuerek, a Sedeilek, a Kleinok,
a Meyerek, a Gerberek, az Arndtok és a Schwartzok.

Időnként látom, ahogy eltűnnek, a nevek,
az osztálynaplókból, a lemezekről, az aláírások közül,
az impresszumokból, a bolti feliratok közül, az esküvői meghívókról,
egyenként,
mint körülöttem az emberek,
a zsinagógában, az irodámban, az asztalomnál,
egyenként,
mint a Goldbergek, a Weinstockok, a Lewisohnok, a
Kirschenbaumok, a Halperinek, a Katzok.

Egyszer órákig bámultam Anna Frank fotójára,
beszélni akartam vele.
Fiatalabb voltam, mint ő mikor bújni kényszerült.
Most háromszor annyi vagyok, mint ő volt, mikor meghalt.

A kérdések most is aktuálisak:
hogy mondhatjátok, hogy nem tudtátok?
A látható csendet, a kézzelfogható hiányt.
Hogy mondhatjátok, hogy már elég idő eltelt?
Ami Németországban maradt azok csak nevek,
mik generációról generációra kísértik a németeket.

˜˜˜

Nyári időszámítás

A nyári időszámítás utolsó estéjén az ég még rózsaszín és narancs,
a felhők dűnék, sivatagi szélben borzoltak.
Néma vibrálás tölti be a sugárutat és életed, egy pillanatra –
ha szerény mélységben is –, értelmet nyer, míg a mindenség
el nem oson ismét.
Hét éve vagy ebben az országban, és még nem ültettél semmit,
egyet sem az egy millió fából, s füvet sem a közösségi kertbe.
Nem vagy képes venni egy garzont a Bronxban, a bérletet is épp hogy fizeted,
s nem fogsz szülni egy első generációs amerikait.
Bár ez utóbbit megkísérelted.

Hét év s még most is gyenge gyökereid a föld felett meredeznek.
Minden évben, mikor jön a november, izgalommal várod, hogy
valaki megszánja a szerencsétlen menekültet és meghívja Thanksgiving-re.
Nem, nem utálod az életedet.
De igen, néha úgy érzed, jobb lett volna otthon maradnod,
akárhol is legyen az otthonod, de mi a rosszabb,
egy meg nem élt álom, vagy egy be nem teljesedett?
Nem tudod, hogy hazugság-e, míg be nem következik.
Amit tudsz, hogy sok éve nem vitt le senki, semmilyen folyóhoz.
Mióta töltenek el emlékeid biztonság helyett bizonytalansággal?
Mióta vagy képtelen megszabadulni fölösleges kilóidtól?
Mióta sírsz, ha lerobban, vagy ha késik a metró?
Elveszted türelmed, mikor azt mondják neked,
egyfajta üres, kezdjünk-melózni-és-hozzuk-rendbe-ezt-az-országot stílusban,
hogy a kihívásokban nősz fel,
hogy az élet nem más, mint tanulás,
hogy az út fontosabb, mint a megérkezés.
Utálod és betege vagy a felnövésnek és a tanulásnak és az utazásnak:
könyveket tudnál megtölteni felhalmozott növekedéseddel és erőddel és mégis,
hét éve vagy a városban
és még ma is képtelen vagy arra, hogy egy simlist felismerj.

Ostobaság vagy nagyképűség azt hinni, hogy nem mindenki keresi
a nagyobb, a jobb üzletet?
Alábecsülöd vagy túlbecsülöd a férfiakat, akikbe beleszeretsz?
Szerelem-e a nem viszonzott szerelem, vagy csupán sajnálatra méltó élmény pótlék?
Négy éve laksz ebben a házban,
ebben a gránát színű tömbben.
Négy év és két férfi múlt el.
Az első – alig bírtad kivárni, hogy eltűnjön,
bár, még ma is használod néhány vacakját, amit hátrahagyott:
dohányzóasztalka, konyhai cuccok.
Olyan ledurrant állapotban hagyott el, hogy nem volt módod,
később meg már nem érdekelt a dolog eléggé, hogy kiszórd őket.
A második – még legkisebb nyomait is a bőröndjébe gyömöszölted, meg a szatyraiba,
aztán kiráncigáltál, majd újra visszapakoltál mindent, mire beállított és
elhurcolta a dolgait a folyón túlra,
s csak összetört szíved üvöltött: Ne menj! Gyere vissza!
Nem figyelt már. És nem jött vissza.

Mi értelme van felhalmozni az emlékeket, mikor egy nap eltűnnek, elvetélődnek, elpusztulnak, meg úgysem tudod őket újraélni senkivel, mert akikkel megélted őket, azok már nincsenek az életedben, elhagytak?
Azt mondják, felejtsd el a múltat, de hogy tudnád elfelejteni,
mikor meghatározza jelenedet s jövődet,
mikor nem megy, mert
minden utcasarok, minden mozi, minden metró,
minden évszak, minden felolvasó est, minden nyaralás,
minden dal, minden kacagás, minden ima azokra az álmokra emlékeztet
amik nem váltak valóra?

Míg táskádban a kulcs után kutatsz, a bikinidre gondolsz, ami még
a strandszatyrodban van, az üres napolajos tubussal együtt, meg a Luna kártyával,
és a Nathan szalvétákkal, és egy pillanatra
képes vagy azt mondani magadnak, hogy van tér
az elkeseredettség és a keserűség között,
a vagyon és a semmi között,
a közömbösség és a mánia között,
a tudás és a nem tudás között,
a felejtés és az emlékezés között.

Merthogy csak most láttad az égen…

˜˜˜