Ivánka nagydarab, ferde-szájú, enyhén bicegő, levendulaszagot árasztó őrült volt.

Még ahhoz a korosztályhoz tartozott, amelyiknél gyerekkorában nem állapítottak meg különösebb szindrómát vagy hiperaktivitást, egyszerűen csak nehéznek vagy bajosnak minősítették az illetőt, és innentől kezdve a kutya sem foglalkozott vele.

Mire Ivánka betöltötte az ötvenedik életévét, kedvenc szórakozásává vált Tel-Avivban, kávézók kerthelyiségében csendesen üldögélő embereket béketűrésük határáig idegesíteni azzal a foglalatossággal, hogy egy képzelt telefonba üvöltözött tőlük mintegy negyven centi távolságban. Mintha csak megállt volna épp összeveszni az asszonnyal az aznapi vacsora tartalmán. – Nem kell hozzá zellert venni! – recsegte ilyenkor egy beteg vízilovat is megszégyenítő orgánumon Ivánka – Nem érted? Miért kell ezerszer elmagyarázni, már reggel is megmondtam! Elég lesz hozzá a répa! Nincs kedvem erről többet beszélni! Répa igen, zeller neeeeem!

Az emberek nem tudtak vele mit kezdeni. Végtére is semmi törvénybe ütközőt nem követett el, nem fenyegetett senkit, és nem úgy tűnt, hogy mindjárt levetkőzne, vagy elemelne valamit az asztalról.

Mivelhogy Izraelben reggel nyolctól este fél tizenkettőig büntetlenül lehet sokdecibelesen megnyilvánulni, a kávéjukat sikertelenül élvezni készülők így csak néztek egymásra, és tűrték tehetetlenségüket, míg végül a tulaj, vagy egy-egy bátrabb pincér fel nem tűnt a színen, és el nem kezdett szúrós tekintettel Ivánkára nézni. Aki azonnal tudta, hogy fellépésének vége szakadt. Vette a lapot, és nem létező mobilját egy mozdulattal nem létező kutyájára cserélve, azt noszogatva hangosan továbbállt.

– Gyere Csuti, otthon előveszem a maradékot a hűtőből, na gyere már! – harsogta, miközben távolodott az asztaltól, és láthatatlan legjobb barátja pórázát ráncigálta.

A vendégsereg rögvest fellélegzett, és immáron megnyílt szájjal egymás helyeslését kereste.

– Nahát ilyet! – szólt be a fodrásztól frissen érkezett marokkói nénike az utolsó asztaltól. – Be kéne zárni az efféléket egytől egyig. Ez már igazi zaklatásnak minősül. – Eközben a többi asztalnál ülőkhöz fordult, számítva támogatásukra, ami nem sokat váratott magára.

– Legközelebb rendőrt hívok. Komolyan mondom, már nagyon elegem van belőle – kontrázott a pincér, aki órákkal korábban elhatározta, hogy ma csak azért is borravalót fog kicsikarni a nap mint nap náluk asztalt foglaló, de pénzt nem igen hagyó öregasszonytól. – Tegnap is itt csinálta a fesztivált. Akkor éppen az unokatestvére esküvőjére nem volt hajlandó menni, legalábbis arról vitatkozott valakivel. El is hittem volna neki, de persze azt is telefon nélkül adta.

– Nem rendőr kéne az ilyeneknek, csak egy kis segítség – vélekedett egy raszta lány a kettes asztalnál. – Ki tudja, mi baja van, nem árt senkinek. Talán valami szociális munkásnak kéne inkább szólni – folytatta elmélázva.

A pincér közben szó nélkül leszedte a nénike asztalát, gondosan letörölte, és miután grimaszt vágott úgy, hogy a néni láthassa, csendben bevonult.

– Maga meg ne legyen már ennyire jószívű, te magasságos! – szólt bele a szemközti padon dohányzó vendég. Jó negyvenes szabre, talpig fekete göndör szőrzetű, napbarnított szörfös. Erről leginkább billabong baseball-sapkája, hímzőfonalból csomózott ametiszt medálos nyaklánca és Once a surfer always a surfer feliratos pólója árulkodott. – Túl kedves maga édeském, biztos nem idevalósi. Igazam van? A magához hasonlók miatt tart ott ez az ország, ahol tart. Nem lehet mindenkivel mindig csak megértőnek meg kedvesnek lenni! Látom én magán, hogy milyen kis szelíd, hogy egyem meg a szívét! Lehet, hogy ártani nem árt az ilyen, de nagyon zavar. Az épp elég. Nemde? – kérdezte, és elnyomta cigarettáját, majd sajátja helyett egyszerűen a lány asztalához ült vissza a padról.

A lány kissé idegesen a rasztáit rendezgetve számláért hadonászott és válaszolni próbált volna, de szavába vágott Eszter, a szünetét kint töltő exukrán zsidó pultos, aki puszta jelenlétével is félelmetesebb volt akár két Ivánkánál is. Nullás-géppel lila haja alá vágott oldal frizurájával és 185 centijével.

– Pont mint te! – nézett a szörfösre, miközben felemelkedett. – Hol az asztalod, Yoni? Úgy emlékszem, nem ott ültél…

– Jól van nna csillag, neked meg letelt a szüneted, nem? – válaszolta gúnyosan a férfi, de visszaült a saját asztalához.

A nénike fejcsóválva rosszalló pillantást váltott a borravalót számoló rasztalánnyal, Eszter pedig megborzolta Yoni haját a pultba menet.

A háttérben megszólalt a müezzin, ismét muszlim imaidő volt Yaffón.

A kávéház lassan zárni készült, mivel a szombat is rohamosan közeledett, mint Yoni szörfre alkalmas hullámai a péntek délután feltámadt széllel.

Egy hétre rá megtudtuk, hogy Ivánka végül mégis elment az esküvőre, de semmit nem volt hajlandó fogyasztani, amiben zeller volt. Azt mind odaadta az asztal alatt váró ölebnek.