Márc 19.

Ahogy majd begördülünk a történetbe, úgy lesz több időm. Most még rohanok festeni, hogy befejezhessem festménymegrendeléseimet. A rendszer azon hangyái közé tartozom, akiknek folyamatosan dolgozniuk kell, ha lehet körbetekintés nélkül, mert az is hasznos időt vesz el a pénzkereséstől, legalább is a férjem szerint, aki különösen szorgalmas, és így könnyen igába hajtható.

Lehet, hogy most majd ez is megváltozik?

Nem, ne legyünk ilyen optimisták! Vagy igen? Férjemmel elvesztjük minden megrendelésünket, és a vírus lefutása utáni gazdasági krízisben majd vissza sem tudjuk szerezni őket. “Éjszaka minden megnő” – gondold végig ezt reggel is, és biztosan minden virágosabb, és világosabb lesz.

Igyekszem félretenni megdöbbenésemet a helyzeten, vagy igyekszem megdöbbenni, mert teljesen rezignált vagyok, talán már a helyzet beállta előttről. Még túl friss, hogy elhiggyem? Igen. Hihetetlen, hogy talán hónapokra eltűnik a régi életünk…, nem merem leírni, hogy lehet, örökre.

Ezen az első napon, félve várom a teljes kijárási tilalom bevezetését, mert nem fogom tudni elküldeni megrendeléseimet, és a végén még ezeket is visszamondják. Azon filózom, milyen ürüggyel is szeghetném majd meg a zárlatot, hogy az otthonunktól tíz percre lévő stúdiónkba mehessek. Én engedetlen polgár vagyok, a kilógó szál a kazalból, a homokszem, amitől akad a gépezet, jelentsen ez jót, vagy rosszat.

Egyszerre szeretnék végre otthon maradni, jól kipihenni magamat, és visszarohanni dolgozni, hogy nehogy tönkremenjünk anyagilag. A következő banki hónapokat már tegnap végigzongoráztam. Kölcsönökkel, az állam által ígért segítséggel talán júliusig, augusztusig is kisakkozhatjuk.

Olyan érzés, mintha betegek lennénk, hisz nagy betegek szoktak csak így otthon maradni. Közben süt a nap, és száguldoznak a márciusi viharos szélben a felhők. Igazán nincs is semmi. Még nincs semmi! Még senki nem halt meg az ötszáz betegből, mely orvosi bravúr. Úgy drukkolok, mert tudom, hogy mint Márqueznél Macondóban, ha meghal az első beteg, akkor majd átszakad a gát, és “megtalálnak minket a szellemek”.

A lányom első nap sírva telefonált, hogy a barátnője nem akar vele találkozni. Ezek még azok a napok voltak, amikor nem volt világos a személyes kapcsolatok közti érintkezés tiltása is. A fiam, kinek utolsó katonai szolgálatos hónapját, mint otthonról bejáróét, úgy tűnik végleg felfüggesztették, szintén otthon van. Elektromos rollereket gyűjt be töltésre, most gumikesztyűben.

Na megyek, felkelek. Vár a reggeli kávém…

És most végre, mikor készítem a reggelit Hannának, hogy érezze, hogy szeretem, és mindannyiunknak az ebédet, hogy fiam és a férjem is érezze ugyanezt, igen, megszületik bennem a gondolat, hogy azt az időt, amit majd kényszerből itthon kell töltenem, kihasználhatom a szisztematikus felkészülésre, arra a főzőversenyre melyre beneveztem, és előválogatóján túljutottam. Ez a gondolat végre fellelkesít! Hirtelen színesebbé válik a világ, mert célt találtam neki, közelit és minden napra valót.