Emlékek a maszkból

Két hónapon át rá volt nőve az arcomra, most meg lépten-nyomon elfelejtem, ha indulok valahová, ahová még kell. Álmomban egy fickó fölém hajol – jóval a megengedett két méteren belülre –, és az arcomra mutogat, meg a sajátjára. Az ő képén persze ott virít.

Az első hetekben úgy léptünk ki az utcára, mintha lopni indulnánk. Mintha valami társas táncot lejtenénk egy hatalmas teremben, úgy kerülgettük egymást a járdán. Úgy hajtottuk előre a fejünket a lázmérőzéshez a boltok ajtajában, mintha csak köszönnénk. Megtanultunk a két métert betartva tüntetni.

Aztán az egész egy társasjátékká szelídült. Nem csüngtünk már a híreken, számolgatva a betegek és a halottak arányát. Visszaadtuk a facebookon szerzett virológus diplománkat, vendégeket hívunk, kirándulunk, strandolunk. És lassan – reméljük – végleg elfelejtjük. Nem sokat fotóztam. Untam a szemben lakó szomszédokat az ablakokban, a teraszokon, de azért pár kép készült… Emlékeztek?