Gyerekkoromban gyakran jártunk Gézaházára gesztenyét szedni, amit aztán hazaérve megsütöttünk, majd általában hosszas, kínkeserves pucolás után elfogyasztottunk. Mégis a sült gesztenye úgy ivódott bele az emlékezetembe, mint valami mennyei manna. Szeretem hallgatni a ropogását sülés közben, és amikor az illata belengi a házat, valami melegség költözik az ember szívébe.

Amikor a Levinsky utcai piacra költöztem, örömmel konstatáltam, hogy bár nem izraeli termény, de november végén, december elején megjelent a fűszerboltok kínálatában a félkilós műanyag hálóban árult gesztenye. Azonnal vettem is, és boldogan álltam neki otthon az áztatás-bevagdosás-sütőben sütés rituáléjának. Az eredmény nem tett boldoggá. Ugyan a lakást elöntette az a semmi mással össze nem keverhető sültgesztenye-illat, de maguk a gesztenyék több mint két óra alatt sem sültek meg a kis elektromos sütőben, vagy amelyik igen, annak is a belső héját lehámozni képtelenség volt. Nem is kísérleteztem vele többet, tudomásul vettem, hogy az én háztartásom nem alkalmas gesztenyesütésre. Ha nagy ritkán árultak frissen sültet az utcán, persze mindig vettem, de ezzel ki is merült a friss gesztenyével való kapcsolatom. Mindaddig, amíg J. be nem költözött az életembe. – Bar, nézd! – mondta egy nap boldogan mosolyogva – vettem ilyet, ez a legjobb dolog a világon! – és a kezembe nyomott egy hálónyi gesztenyét. – Azonnal süssük meg! – lelkesedett tovább. – Nem tudom, hogy kell… – feleltem lemondóan, de J. nem adta fel, tovább lelkesedett. Feltúrtam az internetet, de a sütő hiánya továbbra sem tűnt áthidalhatónak, és a korábbihoz hasonlóan ugyanúgy kicsit csalódott voltam, amikor hosszú órák alatt is csak félig sült, megpucolhatatlan lett az eredmény.

Aztán egy szép napon minden megváltozott. Itzik, a kedvenc magárusom már messziről kiabált:

– Bar! Jött friss gesztenye!

– Jajj, Itzik nagyon kedves vagy, de nincs rendes sütőm, nem tudom megcsinálni. – De hát nem is kell hozzá sütő! – nézett rám értetlenül Itzik.

– Nem?

– Nem. Egy jó vastag aljú serpenyő kell, aminek van fedele, és nem sajnálod… – Érdeklődve néztem rá. – A titok a víz – folytatta –, először is áztasd be a gesztenyét legalább bő egy órára, aztán vágd be a tetejét. – Nem nagy titok, eddig is így csináltam, gondoltam magamban. – Aztán állítsd a főzőlapot a legmagasabb fokozatra, öntsd a serpenyőbe a gesztenyét, és most jön a titok, az aljára kb. egy jó ujjnyi hideg csapvizet. Fedd le, és olyan 5-10 percenként rázogasd meg, és nagyjából fél óra alatt tökéletes lesz. – Hitetlenkedve néztem rá. – A gőzben megfő, és utána megsül szépen a magas hőfokon. Tudod mit? Adok neked ajándékba egy csomag gesztenyét, próbáld ki! – győzködött tovább széles mosollyal. Ha jó lesz, tudni fogom, mert úgyis jössz holnap és veszel még.

– Üsse kő! – feleltem, és eltettem a szatyorba a kesuk, botnimok meg a nagy doboz granola mellé a gesztenyét is. Hazaérve persze nem bírtam magammal, azonnal ki kellett próbálni. Beáztattam a gesztenyét egy tálba, 2 órát állni hagytam (biztos ami biztos), bevagdostam egy éles késsel a tetejét X alakban, elővettem az ócska kisserpenyőt, beleöntöttem a gesztenyét, feltöltöttem egy ujjnyi hideg vízzel, és ahogy Itzik mondta, lefedve a főzőlapra tettem, amit a legmagasabb fokozatra kapcsoltam. J. természetesen lelkesen szurkolt, és ahogy a kis lakást betöltötte a sülő gesztenye illata, dúdolgatni kezdte a Nat King Col Chestnut roasting on a fire című dalának kezdő sorát, mint egy végtelenített felvétel. A serpenyőből eközben kellemesen izgalmas zajok szűrődtek ki, én pedig kitartóan minden ötödik percben a fedőt lefogva kitartóan rázogattam, ahogy Itzik mondta. Fél óra elteltével nem bírtam tovább várni, felemeltem a fedőt, és örömmel konstatáltam, hogy a gesztenyék teteje szépen kinyílt, nem a barna, levakarhatatlan belső héj látszik, hanem a gyönyörű törtfehér mag maga. Egy nagy tálba öntöttem a serpenyőből, és szinte azonnal elkezdtem pucolni. A gesztenyék szinte kiestek a héjukból, puhák voltak, forróak, és itt-ott kellemesen barnára sültek. Tökéletes – mondta vigyorogva J. – Pont mint gyerekkoromban, amit az utcán árultak karácsonykor Vancouverben.

A módszer sikerességéről azt hiszem, sokat elárul, hogy idén hanukára gesztenyevágót hozott a hanukai tatu…

Fotók: Bea Bar Kallos