Hila Blum: Hogyan szeressük leányunkat – “Ez nekem újhéber” könyvajánló

A Szapír-díjat – Izrael legnevesebb irodalmi díját – évente egyszer ítélik oda. A jelölteket két körben válogatják ki a tárgyévben megjelent, eredeti, héber nyelvű prózai művek listájából. Az utolsó fordulóban 5 szerző 5 műve marad, a “rövid listába” bekerülni már önmagában is elismerésnek számít, pénzdíjjal is jár. De mint minden versenyben, végül itt is csak egy győztes van: idén Hila Blum “Hogyan szeressük leányunkat” című regénye kapta az “izraeli Man Booker”-t és az azzal járó magas pénzjutalmat, valamint azt a lehetőséget, hogy művét arabra és még egy, a szerző által kiválasztott nyelvre fordítják le.

Hila Blum: Hogyan szeressük leányunkat

A bírák a következő szavakkal indokolták a választást: 

“A könyv, amely azzal kezdődik, hogy egy nő titokban benéz egy ablakon és meglesi a családját – a lánya családját, akiket évek óta megszakadt kapcsolatuk miatt nem ismer –, mintha az olvasót is egy ablak mögé állítaná, ahonnan egy családra látunk rá. Ez a nézőpont, amelyben a távolság és fókusz váltja egymást, visszafogottan, precízen és érzékenyen kíséri végig az olvasót.

Hila Blum feszes, letisztult, tehetséges és erőteljes stílusával egy új és merész megvilágításból mutatja be az anyaságot, valamint az anya- lánya kapcsolatot, és mesél a nők közötti viszonyt jellemző szeretetről és annak fájdalmairól.”

A szeretet 50 árnyalata

Szinte a könyv megjelenésével egy-időben tett közzé egy nagy vihart kavaró életrajzi esszét Galia Oz, Izrael mindeddig legnagyobb és legelismertebb írójának lánya “Valami, ami szeretetnek hívja magát” címmel. Ebben azzal vádolja meg Amos Ozt, a humanizmus és a jó szándék szószólóját, a fanatizmus és a szélsőségesség legádázabb ellenségét – akinek egyik utolsó és legszemélyesebb regénye is a szeretetről szólt –, hogy szinte szadista módon fizikailag és lelkileg bántalmazta őt gyerekkorában. Galia emiatt már évtizedekkel ezelőtt megszakította a kapcsolatot minden családtagjával, apjával annak haláláig semmilyen formában nem volt hajlandó kommunikálni. Azóta sem csitulnak a kedélyek a témában, és ahogyan az Oz-család tagjai is, szinte mindenki választott magának egy oldalt, akinek hisz, és akinek elhatározásaival, döntéseivel, fájdalmával azonosul.

- Hirdetés -

Hila Blum azonban nem memoárt, címét meghazudtolva még csak nem is szakmai kézikönyvet írt a családon belüli kapcsolatok mélységeiről (talán azért írták rá gondosan a könyv fedelére: “regény”), hanem irodalmi művet, azt is a legjobb fajtából. A szerkesztőként is elismert szerzőnek ez a második önálló regénye, de valószínűleg a legnagyobbak közé írta be magát ezzel a pszichológiai minidrámával. Talán csak Alice Munro vagy Anne Enright tudja még ennyire gyomorba-vágóan egyszerűen és röviden kipakolni egy nő agyának tartalmát. Ezeknek az írónőknek a könyveiből egyébként Blum többször is idéz, illetve hivatkozik rájuk a könyvében.

Az elbeszélő – Joéla – gondolatban végigveszi élete legfontosabb állomásait, nem feltétlenül időrendi sorrendben. Világának közepén egyértelműen az anyasággal kezdődő új, látszólag mindent kitöltő, minden korábbi nehézségért kárpótoló – ki ne ismerné? – kapcsolata áll egyetlen lányával, Leával. Joélának ettől kezdve valójában nincs is szüksége senki másra, sem az anyjára, sem a férjére, sem a barátaira. A két nő, az anya és a lánya közötti kapcsolatot a gyerek különböző életkorához kacsolódó, szinte családi anekdotaként bemutatott, kedves kis történeteken keresztül követjük végig Joéla elbeszéléséből. De Blum már az elejétől tudtunkra adta, mi lesz ennek a kapcsolatnak a sorsa, és ezzel szinte kibírhatatlanul fájdalmas perspektívába helyezi ezeket az “otthonról ismert” családi szituációkat.

Az anyai szeretet rétegei egymásra rakódnak, olyanok is, amikről szívesen beszélünk, de azok is, amiket magunknak sem vallunk be, és fokozatosan belelátunk abba a sokszor sikertelenül végződő erőfeszítésbe, hogy szeretetünk erejével megpróbáljuk irányítani gyermekeink sorsát. 

Nem könnyű, de ajánlott olvasmány lányos anyáknak, anyáknak, lányoknak… vagyis mindenkinek, akinek van anyja.

A regény jelenleg csak az ivritül tudóknak nyújt olvasási élményt, de az alábbi fejezetrészlettel belekóstolhatunk. Remélhetőleg hamar magyar kiadót talál.


“Egy nő, én nem ismertem, évekkel ezelőtt egy regényben olvastam róla, egy dublini nő, tizenegy fivére volt ennek a nőnek, és amikor felnőtt és férjhez ment, két lánya született. A lányai soha nem sétálhattak magukban az utcán és soha nem aludhattak közös ágyban. A nő nem mesélt különösebben sokat a két lányáról, de úgy értelmeztem, azt akarta elmondani, hogy szerette a két lányát és ugyanakkor nem tudta, hogyan szeresse őket. És hogy pont erről van szó, ez a baj a szeretettel. Hogy próbálta.

Szabadságra mentek, a nő, a férje meg a lányok, a kocsiban ült az egész család, és valami marhaságon vitáztak éppen, és a nő tekintete a visszapillantó tükörre esett, és meglátta benne a nagyobbik lányát, ahogy maga elé bámul. Észrevette, hogy a lánya szája valahogy belesüpped az arcába, és “valami szörnyű prófétai látomása támadt, mert megértette, hogy van egy részlet, ami elrondítja a lánya arcát“. Ezeket a szavakat használta. Ahogy meséli, “valami, ami előbb utóbb megfosztja a szépségétől, lehet, hogy még mielőtt nagylány lesz“. És a nő megfogadta magában, “mindent meg kell tennem, hogy boldog legyen1.

Amikor erről a nőről olvastam, már nekem is volt egy kislányom, Lea. Másfél éves örökmozgó, hangos, dumás csöppség. Apró füle hallatára, de az apja előtt is, úgy szólítottam, hogy ködkürt. Imádtuk a mi kis ködkürtünket, én meg Meir. Tucatnyi más becenevem is volt rá. Ha dolgoztam, egész nap sóvárogtam utána, és amikor hazaértem a stúdióból és újra láthattam, erősen magamhoz szorítottam. Könnyű volt szeretni a babámat. Az apja is bele volt szerelmesedve, és minden este, miután elaludt, ódákat zengtünk róla egymásnak. Mindent megadtam neki, amit én nem kaptam meg, és még annál is többet, és a kislány is szeretett engem.

Minden, ami ezzel a kisbabával volt kapcsolatos – az állára, a nyakára és a ruha gallérjára kicsurgó nyál, a pisitől nehéz pelenkák, a csipa a begyulladt szemében és ami az orrából jött ki –, minden, ami Leában volt, jó volt. Néha, ha ránéztem vagy megszagolgattam, összefutott a számban a nyál. Meg akartam harapdálni. Megeszlek, mondtam neki, egyszerűen szétmarcangollak. És Lea nevetett. Megcsikiztem, hogy még tovább halljam a hangos nevetését, és ha a körülöttünk lévők furcsán néztek ránk, nem érdekelt, sőt.

Amikor négy éves lett, még egy babát akartam. Meir, képzeld csak el, mondtam neki, két Lea. Nyilván pont ezzel a két szóval jeleztem neki, ne egyezz bele. És nem egyezett bele. Hónapokig haragudtam rá emiatt, aztán az egész elfelejtődött. Meir betöltötte az ötvenet, tágasabb lakásba költöztünk, jól megtaláltuk a helyünket a munkahelyünkön, átaludtuk az éjszakákat, volt egy négyéves Leánk, egy ötéves, egy hatéves, nem hiányzott semmi, és Lea cseperedett.”

  1. Idézetek: Anne Enright: A gyászoló gyülekezet
- Hirdetés -