„Ez már Európa” – szól hozzám egy férfi hangosan az utcán péntek reggel, az esőre érti, ami nagy cseppekben hullik az égből. Nyári eső Izraelben, ezért érdemes volt kikelnem ma reggel az ágyból. Ladához, a masszőrhöz indulok a Bet Lehem útra. A nyakam még a vasárnapi edzésen sérült meg, amikor Dov meghajlított hátáról gurultam a tatamira, ezért hétfőn az volt az első dolgom, hogy időpontot foglaljak kezelésre. Lada megnyújtja a karjaim hosszát pár centivel, olyan érzés, mintha szárnyaim nőttek volna. Ezen kívül a biciklizés miatt beállt combizmaim nyújtására ajánl gyakorlatokat, ezeket majd beépítem az órámba. „Szedjél magnéziumot” – mondja búcsúzóul.
Miután visszakaptam a testemet, biciklivel megjárom a hegyet Rafiért, akit hazaviszek, majd eltekerek Nadavhoz az oviba. A péntek a hét legrövidebb napja a hosszú júniusi napokon is, mindenki siet, hogy kész legyen mindennel még a szombat bejövetele előtt. Nekem is fogytán az időm, Nadavnak Pettsonról és macskájáról olvasok egy órakor, amikor a hét többi napján az oviban aludni megy. Hátha elálmosodik, de nem, inkább sír, dühében és tehetetlenségében, hogy nem tud visszatartani attól, hogy elmenjek. Hiába van rendben a testem ugyanis, a lélek dolgai még hátravannak. Elbúcsúzom a családtól, és fél kettőkor beülök az autóba.
A három sávos egyes úton vezetek Tel-Aviv felé. Az ablakokon besüvít a szél, Eviatar Banait hallgatom, de az út zaja miatt csak a dallamot hallom, a dalszöveg elszáll a szélben. Örülök, hogy újra tudom mozgatni a nyakamat, ami hasznos a sávváltásnál, különösen, mert a középső sávban, ahol az autó sebessége kijelölné a helyemet az úton, nem lehet haladni. Izraelben a gyorsforgalmi utak középső sávja a bizonytalan vezetőké, akik nyolcvan km/h-nál nem szeretnek gyorsabban vezetni. A magamfajta 100-110-es vezetőnek ezért előzgetnie kell a megfontoltan haladókat, akik számára ott lenne a külső, a lassú haladásra való sáv, de valamiért ezt nem magyarázta el nekik még senki, ők köszönik szépen, inkább maradnak középen. Az előzés viszont hazárdjáték Izraelben, a belső sáv a rakétáké, a középső foglalt, a megengedett sebességgel vagy annál nagyobb sebességgel haladó autóké a külső sáv. Tíz év kellett az izraeli utakon, hogy megtanuljak gyomorremegés nélkül jobbról előzni, de meg kellett ugranom ezt a szintet, hogy biztonságban elérjek az úti célomhoz.
Kisírom magamat a pszichológusnál, határok között tartva a fájdalmat, mert ketyeg az óra, és sok beszélnivaló van. Az idő is szárnyakat kapott ma, így azzal az érzéssel jövök ki 45 perc után, hogy maradtam volna még, pedig ez ma nehéz menet volt. A pszihóm meghallgat, kérdez, összegez, és kiköti, hogy az eddiginél gyakrabban, két hetente találkozzunk. A masszázs megnyitotta a lélek csatornáit, biztos vagyok benne, hogy ezért volt hatásosabb a mai terápia a szokásosnál. A testen kell átszűrni a gondolatokat, hogy azok elnyerjék a valódi jelentésüket: a test művelése nélkül nem lehet szétszálazni a gondolatokat. Ha eleget izzadunk, kitisztul a fejünk. Megint ott tartok, ahol mindig, ismét körbeértek a gondolataim.
Mikor lehet kipihenni a hosszúra nyúlt hetet, ha nem szombaton, és hol, ha nem a jeruzsálemi erdőben a Rafi iskolájának lelkes szülői által szervezett kiránduláson. A program öt perc séta, negyed óra nassolás, újra öt perc séta, majd tíz perc barlangnézegetés, aztán újabb öt perc séta után fürdés a kétszer két méteres, négyzet alakú, tiszta és hideg vizű forrásban. Épphogy leér a lábam, Rafi mellettem úszkál a barátaival, az apukát, akivel a gyerekeknek segítünk eljutni a medence egyik partjáról a másikig, következetesen Ohadnak szólítom, és csak hazafelé jövök rá, hogy ő igazából Ehud, vajon miért nem javított ki? Biztosan nem hallott jól a hangzavarban. Lehűt a forrás vize a nagy melegben, és még sokáig érzem a hatását azután is, hogy kijöttem a vízből a csúszós lépcsőkön. A gyerekek dinnyéznek, Dror smúzol a többi szülővel, én közben a törülközőmbe csavarva állok az alattunk megnyíló völgy fölött, és bámulom a szemközti dombon Even Sapir körkörös vonalú utcáinak házait. Eszembe jut Joel, és hirtelen megüt, hogy mennyire hiányzik, pedig még egy hete sincsen, hogy átöleltük egymást a dojóban, mielőtt elindult a nagy útra, az izraeli sportszerető straight férfiak szokásos kalandjára, az európai trekkre a haverokkal. Este újra megnézem a képet, amit tegnap kaptam tőle: fáradt vándor áll a kék hegyek gyűrűjében, bal kezében a két botja összefogva és a sapkája, amit talán a fényképezéshez vett le. A jobb keze a combján pihen, nem integet vele. Mintha valaki két levegővétel között kérte volna meg, hogy álljon meg és forduljon a kamera felé, a szája elnyílt, de nem mosolyog. Előnytelen fénykép, Joel sokkal idősebbnek néz ki rajta, mint a valóságban. Hiába áll a kép közepén, mégsem ő a fénykép tárgya, hanem a táj, ami körülveszi, a végtelen nagy természet. Vajon Joel ismeri Caspar David Friedrich festményét, a Vándort? A magányos hódítót hátulról ábrázolja a festmény, ahogy lenéz a hegyről a mélybe. Úgy képzelem, hogy miután levette a kamera, Joel a törpefenyők magasságában gyalogol tovább, ahonnan nem kívánkozik magasabbra, csak haza a családjához és a barátaihoz.
Vége a családi trekknek, indulhatunk haza, de előtte még fagyit veszünk a gyerekeknek az ösvény végén álló lakókocsiban. Lassan eltelik a délután, este Rafi belázasodik, így betegszabadságon fog kezdődni a hét, talán vasárnap én is pihenhetek vele egy kicsit – ezzel a gondolattal alszom el. Hat-hét óra van hátra az éjszakából, ami után kezdődik az újabb hét.
