Vissza Kisinyovba – és ezért Netanjahu felelős!

Izrael állam – amelyet azért alapítottak, hogy a zsidóknak többé ne kelljen szekrényekbe rejtőzködniük a pogromok elől – szertefoszlott a Szimchat Tora-mészárlásban. Benjamin Netanjahu vállalja-e a felelősséget ezért? – teszi fel Yuval Noah Harari történész és író a kérdést, együtt a leírhatatlan fájdalommal gyászoló izraeliek és zsidók millióival. Az alábbi írás a Yneten jelent meg.

Először a jom kippuri háborúhoz hasonlították. Aztán a képzelet régebbi és félelmetesebb helyekre vándorolt, a függetlenségi háború idején megtámadott településekre a Negevben és Jad Mordechaj környékén. Végül visszaértünk minden idők legfeketébb bugyrainak legmélyére, a cionizmus nulladik szintjére, Kisinyovhoz. A gyilkolás és a mészárlás városába. Fényes nappal, Izrael állam határain belül több száz civilt mészároltak le, és nem volt, aki megmentse őket.

Felkelt a nap, nem volt országunk, és a hentes mészárolt.

Mindörökre belénk vésődik a Szimchat Tora-mészárlás kapcsán, hogy nem volt ott értünk az országunk.

99 éves Andad nagybátyám és 89 éves Sari nagynéném a Beeri kibuc tagjai. Amikor a Hamasz megszállta a kibucot, megszakadt velük a kapcsolat. A házukban rejtőzködtek, mialatt a terroristák lemészárolták a szomszédjaikat és elpusztították a településüket. Nemrég derült csak ki, hogy bár teljesen összeomlott körülöttük a világ, valahogy mégis életben maradtak. Nem tudták saját szavaikkal elmondani, min mentek keresztül, így a nagynéném fél órán keresztül felolvasott nekem a nagybátyám által írt csodás versekből – ő a szavak mestere, akit senkihez nem tudok hasonlítani.

Mindketten kemény zsidók, akik sok mindenen mentek keresztül az életükben, és a holokauszt során egyszer már elveszítettek egy teljes világot. A nácik elől szekrényekben és pincékben bujkáló zsidókról szóló történeteken nőttünk fel, akiknek senki sem jött a segítségére.

Izrael államot azért hozták létre, hogy ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő. Akkor mégis hogyan történt? Hová lett az ország?

Baráti köröm és családom mély gyászban van, és sokan úgy érezzük, hogy még nincs itt az ideje a történelmi magunkbaszállásnak, de az alábbiakban kifejtett okokból én úgy gondolom, hogy már most beszélni kell.

14 éve van hatalmon Izraelben egy olyan ember, akinek a személyes érdeke fontosabb az ország javánál, aki megosztásra és uszításra építette fel a karrierjét, akinek számára az igazság fabatkát sem ér, aki a sikereket csakis magának tulajdonítja, de elmenekül a kudarcokért a felelősségvállalás elől, és

olyan embereket tett kulcspozíciókba, akiknek minden tudománya a hízelgés és az ordibálás.

Semmilyen rendszer nem élne túl hosszútávon egy ilyen támadást. Ha sós vízben tartjuk a vaskardot, az a végén berozsdásodik.

Az elmúlt évben a helyzet rohamosan romlott. Ez a „csupa-csupa jobboldali” kormány rosszabb volt minden elődjénél. Hatalomra kerülése óta figyelmen kívül hagyta az ország minden égető gondját – különösen a biztonsági fenyegetéseket, a rendőrség és a hadsereg demoralizálódását, és ehelyett kizárólag arra koncentrált, hogy a koalíciós pártok minél több hatalmat, pénzt és hódolatot zsebeljenek be. E cél elérése érdekében Benjamin Netanjahu és messianisztikus zsidó szövetségesei az oszd meg és uralkodj, pontosabban a teremts konfliktust és uralkodj politikáját alkalmazták, szándékosan elmélyítették az izraeli társadalom sebeit, ahelyett, hogy megpróbálták volna begyógyítani őket, minden olyan állami intézményt betámadtak – a hadseregtől a bíróságokig –, mely korlátozhatná a hatalmukat, és az országot kiszolgáló elitet egoista kiváltságosoknak kiáltották ki.

Amikor pedig a demokrácia és a hatalmi intézmények elleni támadásaik példátlan tiltakozó mozgalmat indítottak el, Netanjahu és emberei azzal vádolták meg a tüntetőket, hogy terroristák és külföldi ügynökök.

Abba fektette az energiáit, hogy konfliktust szítson a periféria, Szderot és Ofakim lakói és a kibucok, Kfar Aza és Beeri lakói között – aztán mindannyiukat a Hamasz gyilkosaira hagyta.

Biztonsági szervek vezetői és a szakértők hosszú sora figyelmeztette a kormányt újra és újra, hogy az általa vezetett politika veszélyezteti az országot, és árt Izrael elrettentő katonai erejének az egyre növekvő külső fenyegetése idején. Netanjahu és messiás-hívő partnerei lenézték a szakértőket, és figyelmen kívül hagytak minden figyelmeztetést. Ezeket a figyelmeztetéseket pedig politikai hitszegésnek vették.

Amikor már minden szakadt szét, amikor már a hadsereg vezérkari főnöke figyelmeztette Netanjahut, hogy a kormány által vezetett lépéseknek biztonsági vonatkozásai vannak, Netanjahu egész egyszerűen nem volt hajlandó még csak találkozni sem vele, és amikor maga Joav Galant védelmi miniszter figyelmeztetett a veszélyre, Netanjahu kirúgta őt, és csak az utcákon végigsöprő dühkitörés után engedte vissza a kormányba.

Lépésről-lépésre bontotta le Netanjahu mindazt, amit itt nemzedékeken keresztül felépítettünk, és arra az útra terelt mindannyiunkat, melynek a végén Kisinyov várt.

Az, hogy most visszakerültünk a zsidóság félelmeinek legmélyebb bugyraiba, egyben az állam egyetlen esélye is a túlélésre. Ha visszaemlékezünk arra, mire és miért alapították ezt az országot, megmenthetjük azt. Mindennek a kulcsa pedig Netanjahu kezében van. Vállalja-e a felelősséget ezért a rettenetes kudarcért, vagy szokás szerint megpróbál másokat hibáztatni, és még tovább mélyíti a nemzetben keletkezett árkokat?

Néhány évvel ezelőtt egy magántalálkozón vettem részt Juval Steinitzel (volt Likud képviselő és miniszter, a szerk.) és néhány egyetemi professzorral. Felmerült a kérdés, hogy Netanjahu – ha akarná – hogyan tudná begyógyítani a nemzeten belüli szakadást. Valaki első lépésként azt javasolta, hogy ahelyett, hogy csak az állandó szavazói bázisával kommunikál, Netanjahu menjen el egy kibuc ebédlőjébe, és beszéljen ott a kibuctagokkal. Erről már lekésett. Ha Netanjahu elmegy Beeri kibuc ebédlőjébe, csak vérfoltok és szellemek lesznek a közönsége.

De Netanjahu még tehet valamit az egymásnak uszított és cserbenhagyott emberek érdekében. Ez egyszer vállalja a felelősséget. Valóban, most nem a múlt hibáin kell rágódni. A vizsgálóbizottságok megvárják, amíg Izrael polgárainak biztonságát helyreállítják, a halottakat eltemetik, és az elraboltak hazatérnek. De itt az ideje, hogy megelőzzük a jövőbeni fiaskókat.

Senki sem tudja, hogy meddig fog tartani a Szimchat Tora háború és mennyire lesz nehéz, de az már most világos, hogy átformálja Izrael és a Közel-Kelet arcát.

A következő hetekben Izrael vezetőinek elviselhetetlenül nehéz erkölcsi dilemmákkal kell szembenézniük, olyan összetett geopolitikai kérdésekben kell dönteniük, melyek hosszú évekre meghatározzák a jövőnket. Hogyan kell lefolytatni a tárgyalásokat az elhurcoltak sorsáról Gázában? Hogyan harcoljunk a Hamasz ellen anélkül, hogy lábbal tipornánk palesztin polgárok millióinak alapvető emberi jogait?

​Hogyan fékezzük meg az izraeliek bosszúvágyát, fenntartva a cionizmus értékeit és a béke lehetőségét?

Hogyan lehet újjáépíteni a csődöt mondott katonai és civil védelmi rendszereket? Hogyan lehet elrettenteni a Hezbollahot, és hogyan lehet kezelni egy nukleáris potenciállal rendelkező Iránnal szembeni konfliktust?

A legrosszabb, ami katonailag, politikailag és erkölcsileg még jöhet, csak most következik. Az elmúlt napok eseményei talán csak előjátékai egy olyan kemény és kegyetlen háborúnak, melynek eddig nem volt párja, amely több ezer izraeli életébe kerülhet, és több milliós menekülthullámot generálhat. Nem engedhetjük, hogy az a banda vezényeljen le egy ilyen háborút, amelyik ebbe a katasztrófába vitt minket. Az jó, hogy egy nemzeti szükségkormány felállítása várható, és fontos, hogy bevonják az izraeli társadalom minden irányzatának képviselőit. De Itamar Ben-Gvir TikTok influenszer nem lehet továbbra is nemzetbiztonságunk felelőse, Becalel Szmotricsnak,

aki el akarta törölni Huvarát a föld színéről, tilos milliók sorsáról döntenie Gázában,

és összes kudarca után nem szabad, hogy megint Netanjahu hozzon történelmi döntéseket az ország és a Közel-Kelet jövőjéről.

Annak érdekében, hogy egységbe tömörüljön a nép a ránk váró hatalmas kihívások előtt,

Netanjahunak azonnal vállalnia kell a felelősséget szörnyű kudarcáért, át kell adnia helyét tehetségesebb és tisztességesebb embereknek, és nyilvánosan áldását kell adnia utódjára.

Háború alatt is lehet és kell vezetőt váltani. 1940-ben, Nagy-Britannia legrosszabb órájában Neville Chamberlain átadta helyét Winston Churchillnek. Netanjahunak van még egy utolsó esélye, hogy helyesen cselekedjen, és ne csak egy nemzeti katasztrófáért felelős személyként lépjen be a történelemkönyvekbe, hanem úgy is, mint aki az utolsó pillanatban az ország javát választotta személyes érdeke helyett.

Borítókép: Benjamin Netanjahu – Fotó: Yonatan Zindel