E. szerint ha valamit kétszer csinálsz, az már szokás. Vagyis mondhatod, hogy „ebbe az étterembe szoktunk járni”. Majdnem lett is most ilyen helyünk a születésnapom alkalmából – a Dictator, ahol eddig a legjobb gluténmentes hamburgert ettem Haifán. Ami azért nem akkora szó, mert a másik opció egy helyi McDonald’s volt.
Végül azonban máshogy alakult a nap, így nem lett a Dictator a törzshelyünk. A jeles dátum méltó megünneplését viszont a tengerparton zártuk naplementekor – ami első izraeli szülinapként szinte kötelező, és ráadásul elég menő is.
Másnap pedig egy csupa magyar társaság hívott el valaki más születésnapi partijára egy Hadera melletti kisvárosba. Furcsa és nosztalgikus élmény volt hallani, hogy mindenki magyarul beszél. Még a házigazda kutyája is feszülten figyelt – bár ő csak „ugatta” a nyelvet.
Ha sok magyar kerül egy helyiségbe külhonban, két fő téma kerül terítékre: az étel és a politika.
Pláne egy olyan országban, ahol a sertéshúst gyakorlatilag szájhagyomány útján lehet beszerezni. Valaki hallott már olyan boltról, ahol van igazi disznósajt – de élőben még senki sem látott hasonlót sem.
Így aztán egy magyarországi látogatás után mindenki szán egy plusz bőröndöt a disznóságoknak.
Emlékszem, anno apám is csinált ilyet: a csehszlovákiai Chopok hófödte csúcsáról hazatérve kinyitotta a csodabőröndjét, melyben az édességek tömkelege vegyült el a pingpongütőkkel és a hófehér tornacipőkkel.
Az izraeli magyarok bőröndjében ma fémdobozos májkrémkonzervek és piros aranyos tubusok lapulnak, besuvasztva a szalonnák és csülkök közé.
A repülőtéri drogkereső kutyák biztosan összezavarodnak a fokhagymás kolbász illatától egy Budapest–Tel-Aviv járat indulása előtt.
A másik fő téma a politika – mindkét országé. Tapasztalatom szerint az izraeli magyarok büszkék egyszerre a magyarságukra és a zsidóságukra is. Amikor azt mondom, „büszkék”, nem arra az otthoni túltolt „magyar büszkeségre” gondolok, ami nem fogad el sem kritikát, sem más nézőpontot. Amely szerint nem is igazi magyar, aki nem ismeri a rovásírást, vagy akinek nincs otthon egy „Vesszen Trianon” falvédője a konyha falán.
Az izraeli magyarok büszkesége más. Szeretik a hazájukat, hiszen ott születtek – de ugyanígy szeretik az új hazájukat is, hiszen innen származik a népük évezredekkel ezelőttről.
Furcsa mód még úgy is szeretik mindkét hazájukat, hogy többségük tisztán látja: jelenleg mindkét ország politikai elitje javarészt alkalmatlanokból áll.
Amit alaposan ki is veséztünk – rögtön azután, hogy meghatároztuk a legjobb helyi paprikás szalonna lelőhelyét –, miközben felváltva eszegettünk zserbót, almás pitét és mákos gubát.
Mivel nagyon jól éreztük magunkat, bízom benne, hogy az izraeli magyar társasági élet feltérképezése előbb-utóbb nálunk is „szokás” lesz.
Könyvtáros, novellista, hobbifutó, de varrónőként is kivételes. A kedvesem egy éve alijázott, én májusban költöztem Izraelbe. Amíg várunk a tartózkodási engedélyemre, rengeteg a szabadidőm. Így keletkezett ez a blog.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
