Nitzan Horovitz – az izraeli baloldali Meretz párt volt parlamenti képviselője – egyik levelében sokak érzése kifejeződik
Yaron London – a rádióból, és a legyek zümmögtek szünet nélkül a fülemben, mikor áthaladtam az Allenby-hídon Jordániába.
“A híd forró és déli legyek
tömege borítja a csomagtartót…” – szól a dal.
A népszerű izraeli rádiós, London, szereti felemlegetni, hogy minden médiabeli tevékenysége közül a legkifizetődőbbek azok a rímek voltak, melyeket valaha oly könnyedén írt. Évtizedekkel később is érkezik belőlük némi bevétel, de, ahogy mondja: a befektetéssel fordított arányban… Egyik sikere az “Allenby-híd” című dal szövege, Nurit Hirsch zenéjével és Yehoram Gaon karizmatikus előadásában, a Hatnapos háború utáni vidám légkörben, a “nyitott hidak” politikája idején. Mellesleg szerintem a rímek tényleg nem rosszak, mindenféle régi slágerrel szemben amik már a könyökünkön jönnek ki, ezek jól állják az idő próbáját. Pontosan úgy, mint az izraeli feszült légkör, és mint a legyek.
A híd elhagyatott volt a héten, ami talán megmagyarázza a legyek támadását (és este a szúnyogokét) arra a kis izraeli csoportra, ami a Közel-Kelet valószínűleg egyetlen olyan izraeli-arab eseményére volt úton, amit még nem mondtak le a borzasztó helyzet miatt. Jordánok, izraeliek, palesztinok és európaiak foglalkoztak a Holt-tenger megmentésével, a Jordán-folyó helyreállításával, környezeti fejlesztéssel, vízmegőrzéssel, és további más ötletekkel, amik elfogadottak normális országokban és vidékeken. De itt semmi sem normális.
“De mik ezek a lövések és mit jelentenek
ezek a mély géppuskafészkek mind?”
A Holt-tenger jordán oldalán fekvő turisztikai terület mozaikként van kirakva a legmagasabb szintű szállodákkal. Átpillantottam a Holt-tenger nyugati, izraeli oldalára. Világméretű természeti csoda. Gyönyörű vidék, történelmi és egészségügyi csodákkal, legendás tájjal. Csak őrült, vagy buta hagyja figyelmen kívül a területi együttműködés óriási lehetőségeit. És mi, úgy nagyjából, figyelmen kívül hagyjuk. Nem minden tőlünk függ, de nagyrészt igen. Naná, hogy a jordánokkal és a palesztinekkel szemben igen. Akkor mik vagyunk mi – őrültek, vagy buták? Talán is is?
Jeles napon mentem át a hídon: az izraeli-jordán békeegyezmény 20. évfordulóján. De a béke úgy néz ki, csatlakozott Rabinhoz és Husszeinhez, béke poraikra. Olyan érzés volt, hogy itt valaminek vége lett. Egészen úgy, mint a meghasadt Kneszetben, egészen úgy, mint az égő Jeruzsálemben. És ki tudja, hogy egyáltalán visszajöhetünk-e ide, hogy ismét találkozzunk.
Pár nappal később egyetemi diákok nyüzsgő gyűlésén láttak vendégül. Ez már a szörnyű jeruzsálemi mészárlás utáni napon volt. A Kneszettől az egyetemhez vezető út pontosan emlékeztetett rá, hogy hol volt, és igen, hogy hol van a határvonal ebben a városban. Az összes arab negyed – mind el volt barikádozva villogó biztonsági járművekkel és eszközökkel, minden fajtából. “Mindent megteszünk” – hangsúlyozta nekünk a biztonsági szolgálat vezetője azon a reggelen. “Mindent megteszünk” – mondtam neki -, “kivéve a lényeget: a politikai rendezést”.
A nehéz érzés Jeruzsálemtől messze is elkísért. Azt hiszem, már évek óta nem éreztem olyan szorongást és kényelmetlenséget, mint a brüsszeli Európai Parlament ülésén. Odaadó aktivistákkal mentünk, izraeliek és palesztinok, nagyszerű emberek, hogy előrébb vigyük a területi békejavaslatot – azt a javaslatot, amit Bibi és Benet mindenáron el akarnak titkolni előletek, hogy ne ismerjétek. “Minek utazol?” – kérdezte egy barátom. “Senki nem akar itt békét, csak egymást ölni.” “Én nem hiszek ebben” – mondtam neki. A nagy többség nem akar így élni, a béke pedig vezetés kérdése. De ettől függetlenül, mi más választásom van? Álljak és nézzem, ahogy az országom az őrületbe sodródik?
Tehát elutaztam Brüsszelbe. Persze hogy tudtam, hogy milyen nehéz Izrael helyzete a világban. Az európai politikát közelről ismerem. De ami ott volt… Az a helyzet, hogy hivatalos izraeli képviselőket már nem hívnak meg, azok nem vesznek részt ezeken a fórumokon, így a Kneszet-tagok nagyobb része, a miniszterek, újságírók és szakértők is egyszerűen nem értik, hogy mi zajlik ott. Fogalmuk sincs róla.
Egymás után szólaltak fel az Európai Parlament képviselői, annyira éles kritikát vágva Izraelhez, és legmélyebb sajnálattal, de nagyrészt jogosan és precízen. És ezúttal nem elégedtek meg ennyivel, hanem nagyon eltökélten szankciókat és büntetéseket, határozott lépéseket követeltek, és nem csak a Területek telepesei ellen… Mivel én voltam ott az egyetlen hivatalos izraeli képviselő, a tűz nagy része felém irányult. Nem kis tapasztalatom van hasonló eseményekben, de ezúttal úgy éreztem, mint aki kitagadott országból érkezett.
Izraeli vagyok, szeretem a földemet, és nem azért forgolódok a világban, hogy Izraelről minél rosszabb és sötétebb képet adjak. Külföldön általában azon kapom magamat, hogy mérsékelem saját kritikámat. Elvégre cionista vagyok… Ezúttal is felülkerekedtem a haragon és konstruktív irányba próbáltam terelni azt. Akadémiai és kultúrális bojkott, befektetések tiltása, gazdasági szankciók és feljelentések helyett összefogásra van szükség a békéért, mindkét nép békeakaró erőinek segítésére, belső változtatásra, és komoly tárgyalásokat eredményező politikai nyomásra.
De ez nem igazán elégítette ki őket. Nem akarnak csak répát és pozitív támogatást nyújtani. Úgy gondolják, hogy eljött a botok ideje. Egymás után világosítottak fel engem, hogy nem hajlandók tovább elviselni azt, hogy az ő nézőpontjukból Izrael szembeköpi őket. És nem olyanokról beszélek, akik köztudottan Izrael-ellenesek, hanem barátokról, sőt, a legjobb barátainkról, akiknek megszakad a szívük.
És megszakadt a szívem. A Kneszetben már pár napja az asztalomon fekszik a “Nemzetiségi törvény” másolata, amit a miniszterelnök jóváhagyott. Figyelmesen elolvastam. Sok szó ömlött, és fog ömleni erről az alaptörvényről, de csak kevesen olvasták. Mit is mondhatnék? Veszélyes, és az egy enyhe kifejezés. Ez a törvény egy biológiai fegyver. Az izraeli DNS-t akarja megváltoztatni.
Őrültek lennénk? Vagy buták? Úgy tűnik is is. Talán még ennél is rosszabb. Mi? Lehet még rosszabb? Sajnos igen. Egy csapat egyáltalán nem buta ember, ép ésszel és megfontolt szándékkal olajat önt a tűzre. A világ egyáltalán nem érdekli őket, a szomszédos országok és a régió sem. Az igazi probléma, hogy mi sem érdekeljük őket. Mert kik vagyunk mi, egyszerű, csupán élni akaró emberek, az Örök Örökkévalósággal és a Szentek Szentjével szemben? “Ha elfelejtelek, ó Isawiya, száradjon el a jobbkezem!”
[youtube https://www.youtube.com/watch?v=zeiknt4EleE]
héberről fordította: Réti Gyöngyi
Láncszem a természet szövedékében. És izraeli is. (A “provokál” néhány szinonímája szükség esetére: abajgat, babrál, bánt, birizgál, bizgerél, bolygat, bosszant, bőszít, cseszeget, csesztet, cukkol, dühít, feszeget, firtat, háborgat, heccel, hergel, húz, idegel, idegesít, incselkedik, ingerel, irritál, kötekedik, macerál, nem hagy békén, nyaggat, nyektet, nyúz, piszkál, piszkálódik, rejcol, szekál, szekíroz, szívózik, szurkál, zaklat, zargat, zavar, zseníroz.)
