Bevonult a lányom

Nálunk soha nem volt kérdés, hogy az érettségi után jön a sereg: könnyen beszélek, lányaim vannak.

Utána majd utazgathatnak, de jön majd az egyetem is, ahol nem muszáj túlzásba vinniük a tanulást. Az MA a minimum, abból persze nem engedek. Viszont liberalizmusom határtalan, azt tanulnak, amit csak akarnak. Ha szeretik, a végén úgyis jók lesznek benne, és boldogulnak vele.

Eddig elég olajozottan működött a gépezet, bár olykor a kamaszkor nehezen elviselhető homokszemei is belekerültek, és csikorgott. Az iskolában szerencsére egyik lánynál sem volt gond, ha itthon néha ki is mutatták a foguk fehérjét.

Erre ikreim egyike fél éve bejelentette, hogy elhalasztja a bevonulást, mert előbb egy évre snat serutra megy. Vagyis társadalmi munkával szolgálja a hazát egy kibucban, és közben szervezi a környéken az ifjúsági mozgalmat, amelyben évek óta neveli a nála fiatalabbakat. Ráhagytam, mit is tehettem volna. De ezért még egy évvel csúszik a továbbtanulás, amit az én óhazából hozott fejemmel tizennyolc évesen illik elkezdeni. Viszont újabban azzal fenyeget – csak hogy a szívbajt hozza rám -, hogy a Caracal-csapatba jelentkezik majd, a harcoló lányok egységébe. Nem veszek előleget a córeszre, emiatt ráérek jövőre aggódni. És addig sok víz lefolyhat még a Jordánon.

Ezért csak egy lányom vonult be a jeruzsálemi katonai bázisról. Előtte hónapokig levelezett – meglehetősen egyoldalúan – Izrael védelmi erejével. Rettegett, hogy titkárnőnek vagy tacpitanítnak (akik egész nap a veszélyes határvidékeken kihelyezett biztonsági kamerák monitorjait figyelik) osztják be, úgyhogy inkább kitalálta mi akar lenni katonának.

Oda saját hibája miatt lekéste a jelentkezést és a válogatást, de az ilyesmi nem lehet akadály, megpróbálta rábeszélni a sereget, hogy mégis. Hónapokig mindennap ment a levél a sorozó hivatalnak, volt egy alapszöveg, azt variálgatta anyai tanács alapján. Szerzett mellé osztályfőnökétől, valamint évfolyamfelelős tanárától kiváló ajánlást, azt is mellékelte naponta. Én is írtam volna neki, hogy például milyen jól sétáltat kutyákat, segít a háztartásban, csak soha nem lehet rávenni az ilyesmire, mert olyankor mindig sürgős dolga van, de ezt nem kérte. Az izraeli hadsereg alulmaradt ebben a csatában, családi túlerőnkkel szemben kitűzték a fehér zászlót, és behódoltak.

Beosztották egy másik, a kívántnál szerinte sokkal jobb és érdekesebb feladatra, az alapkiképzés után azonnal tanfolyamra megy. Tehát boldogan készülődött a bevonulás napjára. Vagyis hónapokig jegyszedőként dolgozott egy moziban, és a pénzből kétszer is elutazott Európába utolsó „szabad” nyarán.

Az utolsó héten egyfolytában beszerző körúton voltunk. Két új pizsama (Mini Mouse a divat a seregben, remélem nem hadititok), katonai trikók, zseblámpa, szennyestartó-zsák, telefontöltők, filctollak a ruhákba a nevéhez. Hosszú listán található mindaz a felszerelés, ami manapság egy izraeli katonalány zsákjába kerül.

Bármelyik boltba mentünk, ahogy észrevették, hogy bevonuláshoz vásárolunk, azonnal hihetetlenül kedvesek lettek az amúgy inkább unott eladók. Raktárakból hoztak elő rejtett utolsó dobozokat, mindenféle árengedményeket ajánlottak, és mosolyogva, könnyű bevonulást és szolgálatot kívánva búcsúztatták egyre jobban elérzékenyülő lányomat.

Bevonult – fotó: a szerző tulajdona

Aztán kiderült, hogy a nagy napon errefelé díszőrség dukál. Nyolc legjobb barátnője kísérte a kapuig, meg persze a család összes tagja kutyástól, elég szép tömeg voltunk, ahogy hosszasan fényképezkedtünk utoljára civilben.

A többi gyereket – hadd nevezzem továbbra is gyereknek őket, noha már mind egyenruhában járnak -, szóval a többi taknyos csemetét is mind legalább tízen kísérték. Sok szülő, nagyszülő sírt is azon a helyen, ahol elnyelte őket a hatalmas fémkapu, mögötte a busszal.

Izraelben a középiskola után egy csapásra véget ér a gyerekkor. A tegnap még csak a divattal, dolgozatokkal, együttesekkel és tévéműsorokkal foglalkozó lányok legalább két, a fiúk legalább három évig egyenruhás katonák lesznek. Azért legalább, mert bizonyos feladatokhoz többet is alá kell írniuk.

Tegnap még pelenkáztuk őket, ma meg élet és halál, fegyverek urai, hatalmas felelősség terhével a vállaikon. Gyerekeink kezébe adjuk saját magunk, az ország sorsát, hiszen errefelé bármikor kitörhet háború.

Szeretném remélni, hogy eddigi élete során megadtam a kellő morális alapot lányomnak ahhoz, hogy tisztességes, vállalható és humanista  döntéseket hozzon majd, ha arra kényszerül. És azt is remélem, hogy a lehető legkevesebb testi és lelki fájdalommal, sérüléssel vészeli át a következő, életéből értünk feláldozott éveket.

Más bevonulók:

A fiam bevonult

Bevonulni ide, oda

  • Mara

    “azt is remélem, hogy a lehető legkevesebb testi és lelki fájdalommal, sérüléssel vészeli át a következő, életéből értünk feláldozott éveket.” Úgy legyen. Amen. (Habár nekem nem kellene ez az áldozat. Enélkül is megoldható az évezredes “konfliktus” )