Mesél a téli erdő – Karmel-hegy

Izraelben esőért, vízért, vagyis az életért imádkoznak, s nincs is szebb, mint ilyenkor, ha végre megnyílt az ég, ellátogatni a zöldbe, és megnézni a természetet. Ezért aztán ezen a héten is felhúztam túrabakancsomat, és nekivágtam a Karmel-hegynek.

Ein Hodtól indultam, de ezúttal nem a művészfalu kiállításai érdekeltek  azt esőben is megnézhetem , hanem kihasználva a száraz napokat, laza túrával nekivágtam a hegyoldalnak. A vízért mentem, de a tűz nyomait találtam helyette. Kivágott, elszenesedett rönkök hevernek mindenfelé: máig sem tudta begyógyítani a természet a hét évvel ezelőtti nagy tűzvész sebeit.

Kivágott rönkök a Karmel lepusztult lankáin

A KKL, a Keren Kayemet Leiszrael évtizedeken át fenyőfákkal telepítette tele a hegyoldalakat, noha ez a fenyőfajta idegen volt a helyi élővilág számára, s alatta minden kihalt a ciklámenen kívül. Megváltozott a vegetáció, a sokszínű bokros-fás ligetes közel-keleti laza erdővilág helyére a szabályosan ültetett fent fenyő, lent ciklámen-erdők léptek, melyekben pillanatok alatt tovaterjedtek a lángok. Nem mindig vezet sikerre a mégoly tiszteletre méltó cionista lendület sem, főleg ha nincs mögötte a szükséges szakértelem.

Kopárrá lett hegyoldal a Karmelen

Ma már szembenéztek tévedésükkel, újabban őshonos és változatos fafajtákkal erdősítenek, s az eredeti természeti környezet helyreállítására törekednek: véget ért az egyenerdők kora Izraelben.

Éppen a természet legyűrhetetlen erején elmélkedtem, amikor bunkerszerű betonépítménybe botlottam, még a második világháború idejéből. Hogy került ez ide?

A bunker, ahol a zsidók majd szembeszállnak a náci hadsereggel.

1941-42 fordulóján dübörögtek a németek, még nem volt lejátszva a meccs, s nem lehetett tudni, hogy győznek-e a távoli Európában, sőt a közelebbi Irakban és Észak-Afrikában a náci seregek. Ezt a korszakot az izraeli történetírók „kétszáz nap szorongás” néven jegyzik. Walther Rauff Obersturmbannführer, a gázzal való nagyüzemi gyilkolás feltalálója, s később az észak-afrikai zsidók deportálásának végrehajtója már Cipruson várakozott Erecbe készülődve, s egyre jöttek a hírek a zsidók európai üldöztetéséről és gyilkolásáról.

Ekkor a britek két védelmi vonalat rendeztek be a palesztinai mandátum területén. Az elsőt északon a libanoni határnál, mert északról is jöhet a veszedelem: Libanon ugyanis az első világháború óta francia mandátum volt, és ekkor már a nácikkal szövetséges Vichy-kormány uralta. Egy újabb védelmi vonalat pedig a Karmel-hegyre terveztek. Gondolnánk, bizonyosan a Palesztinában letelepedett zsidók védelmében  de az az igazság, hogy a brit csapatok evakuálását tervezték erről a vidékről, hiszen őket valójában leginkább a Szuezi-csatorna érdekelte, és innentől sokkal délebbre kívánták bevetni minden erejüket. Ez hamar feltűnt az itt élő zsidók, a Jisuv vezetőinek is.

Egykori betonút a bunkerhez.

Ekkoriban arról vitatkoztak a Szochnut központjában, hogy elmeneküljenek-e Erec Jiszróelből a zsidók, ki merre lát, ha jönnek a németek, vagy utolsó csepp vérükig küzdjenek, mint a Maszada legendájában. Ben Gurion azt mondta, hogy az emberélet a legfontosabb, és fussanak világgá, Tabenkin viszont úgy vélekedett, hogy a zsidó ősújhaza más, mint a világ bármely része, innen nem lehet elmenekülni, itt ki kell tartani a végsőkig, és még azon is túl. Még ma is ezen vitatkoznának, ha Montgomery nem győz El Alameinnél, és ezzel le nem zárja a haza földje kontra zsidó emberélet kérdését – legalábbis egy időre.

De addigra elkészült a betonbunker a Karmel oldalában, s immáron hivatalosan, brit felügyelet alatt is tanulhatták a fegyverforgatást a Jisuv, a Palesztinában élő zsidó közösség fiataljai, hogy majd megvédjék maguknak ezt a földet, ha sorsára hagyják őket a britek. Tudományuknak később komoly hasznát vették 48-ban, az utánam az özönvíz-féle brit távozás után, a függetlenségi háború idején.

De az emberi természettől térjünk vissza a fákhoz, és ismét az égő erdőhöz: beülünk a kocsiba, és felmegyünk a hegyre a hét évvel ezelőtti tűzvész negyvennégy áldozatának emlékművéhez. Illetve mégiscsak maradunk az emberek természeténél.

Izraelben általában valahogy sikerül megúszni a meggondolatlanságokat, a felkészületlenséget, a slendrián “jihije beszeder” (“minden rendben lesz”) mentalitást. De olykor becsap a ménkű, ahogy 2010 decemberében is történt. Negyvennégy ártatlan emberéletbe került, hogy akkor nem álltak készen a hatóságok a tűz tovaterjedésére, s hogy összevissza, fejetlenül cselekedtek.

Messziről látható emlékmű az út fölött, ahol egy buszban bennégtek a börtönőrtanonc áldozatok, akik egy közeli börtön tűz miatti evakuálásához tartottak.

Az emlékműnél megfogadjuk, hogy ezentúl odafigyelünk a részletekre, és munkánkban nem hagyatkozunk a jószerencsére, majd ebédelni megyünk a közeli Daliat el Karmelbe. Ha nem vagyunk éhesek, akkor elég egy jófajta knáfe, kedvenc arab csemegém végett odaugrani, de semmiképpen sem szabad kihagyni ezt a festői drúz falut, ahol szombaton is vásárolgathatunk és vendéglőzhetünk.

Egy ház bejárata Daliat el Karmelben.

A drúz faluban persze megismerkedünk Laurence Oliphant (18291888) különös történetével, és megcsodáljuk elvarázsolt Csontváry-stílusú házát. Oliphant a tizenkilencedik században a Szentföldre rajzó látomásos keresztény misszionáriusok egyike volt, aki éppen itt telepedett le. Gazdag angol diplomata-író-utazó volt, de beszippantotta Thomas Lake Harris spirituális próféta misztikus keresztény szektája. Később a szektát elhagyta, és feleségével magányos megszállottként segítette az Izrael földjére visszatérő zsidókat, köztük titkárát, a Hatikvát, Izrael himnuszát megalkotó Naftali Herz Imbert. Örököse nem volt, háza ma a drúz katonákat szolgálja.

A Csontrváry-stílben készült Oliphant-ház Daliat el Karmelben.

És még mindig messze az este, s mai kulturális és időutazásunkba belefér a falu szélén egy hangulatos keresztény kolostor meglátogatása. Persze ez a templom is a zsidó hagyományra épült rá, mint Izraelben számos más keresztény szent hely. A mai El-Muhraka kármelita kolostor helyén mutatott be áldozatot Illés próféta, ahogy azt a Királyok első könyvének 18. fejezete leírja. A nép ingadozott Baal és az Úr között, de Illés áldozatát elfogadta az ég, míg Baalét nem  s mindez a Karmel-hegyen történt, itt állította fel oltárát Illés. Ma kármelita kolostor jelzi a helyet.

Kármelita kolostor Illés próféta oltára helyén.

Nincs méltóbb búcsú a Kármeltől, mint ha erről a helyről, a monoteizmus megőrzésének fellegvárából számba vesszük országunkat, ezt a csodálatos hegyvidéket. Érdemes felmenni egy oldallépcsőn a templom tetőteraszára, és köszönetet mondani az égieknek, s különösen a természetnek, hogy megtűr minket ezen a földön, és újjáéled számunkra, noha folyamatosan pusztítjuk szándékosan vagy hanyagságból.

Kármelita kolostor Illés oltára helyén, a kilátó ködben, csak a szoborig.

A fotók a szerző felvételei

Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!