Egy város soha nem vész el – csak ellopják

Turista hetiszakasz

Barlangok a föld alatt, fönt meg csak hűlt hely Mariszánál - fotó: szerző

Bizony az is előfordul olykor, hogy egy város hűlt helyét csodáljuk szájtátva. Sőt még világörökségi helyszín is lesz belőle! Ez a hetiszakasz Bét Guvrinba visz minket, ahol – Rejtő is megirígyelhetné – mindez lehetséges, hiszen ha még nem mondtam volna, Izrael a kreativitás fellegvára. Itt ott kezdődik a hétköznap, hogy jeget árulunk az eszkimóknak. És megveszik.

A város háromezer éves története során mindig más néven bűvölte el a környék utazóit, akik mindig belebotlottak, mert a Júdai-hegyek és a Júdai-fennsík határán futó ősi út mentén fekszik. Először Marisa vagy Marisza néven a Bibliában is szerepelt, olyan háromezer éve. A kettévált zsidó királyságban Rehoboám júdai király hiába erősítette meg az egyiptomiak ellen, aztán hiába küzdöttek, mint macska a jégen, a két nagyhatalom (Egyiptom és Mezopotámia különböző államalakulatai) között vergődve pusztulás lett a vége, és persze babiloni fogság.

Azért sikerült kiásni egy ott felejtett ház maradványát Mariszánál is, alatta persze barlang – fotó: szerző

De fel a fejjel, mert újra benépesült, igaz, ekkor edomiták lakták, akiket aztán Johannesz Hürkánosz makkabeus király betérített zsidónak. Ismét virágzott az út menti városka, egészen amíg i. e. 40-ben a történelemórákról talán ismerős Pártus Birodalom be nem tört Izrael földjére, ahol három évig tartó pünkösdi királyságot rendezett be. Ennek a röpke epizódnak jelenlegi régészeti ismereteink szerint éppen Marisza lett a legnagyobb vesztese, mert bizony akkoriban olyannyira lerombolták, hogy soha többé nem tért magához.

Barlangok a föld alatt, fönt meg csak hűlt hely Mariszánál – fotó: szerző

Pár száz méterrel lejjebb, közvetlenül az út mentén viszont felépítették utódját Bét Guvrin néven, de ahogy errefelé szokás, hamarosan megint jött a történelem úthengere, Vespasianus római császár képében, aki i. sz. 68-ban, a zsidó felkelés leverésekor alaposan, fenékig elfoglalta. És aztán a 132-135-ös Bar Kohba-felkelésben is újabb sebeket szerzett.

A rómaiak átnevezték Eleutheropolisnak, és felhúztak benne egy amfiteátrumot, ahol zsidó gladiátorokat is felfalattak az oroszlánokkal, persze csak ha ellenállók voltak. No pasaran.

Az amfiteátrum, ahol az oroszlánok felfalták a zsidó gladiátorokat (is) – fotó: szerző

Aztán jött a keresztény bizánci kor, amikor azért a városban békésen megvoltak egymás mellett a Jézusban hívők, a pogányok és a zsidók, ki-ki a saját templomába járt, és piac lett az amfiteátrumból, hiszen mégiscsak miféle barbár dolog ez a gyilkolósdi?
Egészen a muszlim hódításig, mert akkortól szép lassan egy apró muzulmán falucska lett belőle, belepte az évszázadok hordaléka a város maradványait, és a bibliai helyek közül utolsóként került elő, s azonosították. Az arab falu helyén pedig a függetlenségi háború óta a Bét Guvrin nevű kibuc áll.

Hatalmas keresztes katedrális is volt ebben a “Beer Sevában” – fotó: szerző

Izgalmas színfolt a keresztesek átmeneti hódításának idején, amikor elegánsan Beer Sevának nevezték el ezt a helyet, és felhúztak egy hatalmas katedrálist az amfiteátrum szomszédságába. Majd hülye lesz a zarándok elmenni még egy csomó kilométert az igazi Beer Sevához, amikor itt is megpihenhet és imádkozhat egy jót.

De visszajöttek a muszlimok, mecsetté alakították a romjaiban is lenyűgöző bazilika egyik oldalhajóját, a többit meg átadták az enyészetnek, és itt is maradtak egészen 1948-ig.

És közben az itt élők a bizánci kortól, a negyedik századtól elkedték szépen széthordani Mariszát. Nem tudom, még hány olyan város van a világban, amelynek köveit szétszedték, kocsikra, taligákra rakták, és eladták építkezésekhez, vagy apróra zúzták, és mivel puha mészkőből van, hát meszet égettek belőle, ahogy a környéken talált, egykor ezt szolgáló kemencék jelzik.

Az egyik óriásbarlang, ahol kiválóan lehetett bujkálni a rómaiak elől – fotó: szerző

Ezért aztán a dombtetőn egész egyszerűen lába kélt a régi városnak, bámulatos méreteit manapság a föld alatt találjuk. Merthogy anno az építkezésekhez a hegy adta a köveket, a földbe vájt harang alakú barlangokból lettek a falak és az utak. És aztán az így nyert hatalmas pincék sem mentek veszendőbe, mert a hellenisztikus kortól galambokat telepítettek beléjük, volt egy direkt pincelakó fajta, kiváló, olcsó áldozatot jelentettek vallástól függően a Szentélynél vagy a szentélyeknél, és még annál is fontosabb volt a guanó, ami aranyat ért a földeken a műtrágya előtti időkben. Ja, és ízlett a galambhús is, pont egy étkezésnyi adag, hűtőszekrény még nem volt, ideális pecsenyékhez.

És valószínűleg sokaknak egyszerűen a kőkitermelés lett az iparuk, mert születtek óriásbarlangok, ahol házak nem is voltak fölül. Aztán mindez az underground infrastruktúra jól jött a történelem viharaiban, lásd a fenti bekezdéseket. A rómaiak elleni felkeléseknél, főleg a kegyetlenül levert Bar Kohba idején bujkálásra és menekülésre használták. No pasaran.

Aztán másodlagosan temetkezésre is befogták a barlangokat – ha már ott voltak -, és lettek csodálatosan kifestett temetőbarlangok, ilyen az, ha az ember kreatív, és könnyen megmunkálható, puha mészkőből áll a hegy.

Temetkezési barlang mindenféle pogány szimbólummal – fotó: szerző

Hát csoda, hogy mindez így együtt a világörökség egyik legszebb izraeli kincse lett?

Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!

MEGOSZTÁS