Létezik egy erősen baloldali indíttatású és egy erősen szélsőjobboldali anti-Izraelizmus. Ugyanaz-e mind a kettő? Nyilvánvalóan nem, de mivel a szélsőjobb, a Holokauszt-tagadó csürhe csak a pálya széléről kiabálhat be, ők is szeretnének becsatlakozni a legitim kórusba. A baloldal, mely az egész világot elnyomók és elnyomottak harcának látja, illetve próbálja láttatni, felfedezte Izraelben a nagybetűs Elnyomót.

Nagyon nehéz arról valami határozottat írni, amelynek a kutatási definíciója és a fogalma által keltett érzelmi mezője ilyen nagy távolságban van egymástól. Az érzelmi mezőt az alakította ki és generálja folyamatosan, hogy zsidókról szól, mégpedig zsidók gyűlöletéről – egy olyan korban (most a félmúltról beszélünk), amelyben ez az indulat sok zsidó halálát okozta.
Nagy a gyűlölet és óriási az ezt bizarrul „lereagáló” neurózis is. Lehetünk-e egyáltalán objektívak – ha zsidókról van szó? Mennyi az annyi, ha mérjük a zsidógyűlöletet?

Vannak erre kvantitatív módszerek és kidolgozott elméletek is bőven, de nem illeszkednek teljesen a valósághoz és könnyen prédájává lehetnek teljesen másról szóló politikai szándékoknak.

Az antiszemitizmus tehát a zsidók gyűlöletéről szól. Izrael a zsidók állama s mint ilyen – lehetővé teszi az antiszemitizmust úgy, hogy ne kelljen a zsidókról beszélni, csak egy államról. Ez az állam maga nyújt lehetőséget a létével az alibire, a támadásra. Ugyanakkor Izrael nem pusztán egy szimbólum, melyről elidegenedetten és hűvös távolságtartással tudunk csak állást foglalni, hanem önállóan létező entitás, politikai aktorokkal, elképzelésekkel. Tévedésekkel, sőt bűnökkel is.

A cionizmus régi célja volt a történelemben való megjelenés önállósága. Hogy Mi cselekedjünk, ne Mások. Hogy önálló alanyai legyünk a saját történelmünknek, de a Történelemnek is. Izrael állam megszületett, ugyanakkor az önállósággal a felelősség is megérkezett. A zsidó állam normalizációja a cél. Többé nem foghatjuk másra a Történelmet, mindenki hibázhat, Mi is. Akkor mi itt az antiszemitizmus? Nyilván attól függ, milyen ügyekre és esetekre vonatkozik a bírálat. Mindent bírálnak, a létét is megkérdőjelezik? Másnál nem veszik észre, amit itt (ez ugye gyanúsan) igen? Vagy pedig hibás politikákat vesznek górcső alá?  Ezek ugyanis nem ugyanazon szinten lévő dolgok.

Izrael befelé sem egységes, tehát hogy ha minden kritikát antiszemitizmusnak tekintünk, amely hivatalos izraeli állami policyt érint, akkor azzal (a tartalmi problémákon túl) az izraeli ellenzéket is lehazaárulózzuk és az antiszemitizmus elleni harcot a mindenkori izraeli kormánypolitika konkrét és gyakorlatias szolgálatába állítjuk. Amellett, hogy ez roppantul nevetséges és korszerűtlen, feltehető a kérdés, hogy van-e egyáltalán joga ehhez a Diaszporának? Mely nem ott él, nem ott katonáskodik és nem ott fizet adót? Mely maximum az identitását erősíti az olykor harsány pro-izraeliséggel?
Kell-e az, hogy a hivatalos Diaszpora a kormányzó Likud párt külügyi tagozatának gondolja magát?

Már a közömbösök és ellenségesek mellett. Ez itt a kérdés. Vagy hagyni kellene azt, hogy az izraeli „közép” és a baloldal gondolatai beférkőzhessenek a Likud és a „haladó” nyugati baloldal között keletkező kráterszerű „narratív” lyukba? Minden bizonnyal jobb lenne, ha a diverzitás, a sokféleség, a pluralizmus itt is megnyilvánulna.

Általában is – a Diaszporával csak a baj van. Az antiszemitizmus ügye mindeddig szorosan összefüggött az emberi jogok helyzetével. Most úgy látszik, hogy szakadás történt és összezavarodtak a frontvonalak.
Izrael a legfejlettebb nyugati világ része lett, ha úgy tetszik a Fehér Ember kozmoszának része és meggazdagodott.

Ezt védi, nem az emberi jogokat. Falakkal és kerítéssel sáncolja körül magát, valamint büszkén fenntartja önmagát az EU és a NATO nélkül (persze a kifejezett amerikai orientáció, pénzügyi-technológiai támogatás és politikai szövetség mellett) – mintát kínálva ezzel az EU-n belüli Európa-ellenességnek, a különféle nemzeti autarkhiáknak. Izrael azonkívül távolodik a Diaszporától is, egyre kevésbé érti annak zsidó közösségeit, ugyanakkor külpolitikai és állambiztonsági érdekei érzéketlenné tehetik a Szórvány(zsidóság) érzései és gondjai iránt. Ez a gyökeres különbség jól megmutatkozott a Soros-kampány idején, amikor is az izraeli ügyekben joggal bírálható Soros ellen foglalt állást a közép-európai V4-es csoporttal szoros kapcsolatot építeni akaró Likud. Az izraeli adminisztráció (ebben az esetben) eltekintett attól, hogy Soros György kontextusa Magyarországon teljesen más és hogy a gyűlöletet keltő állami plakátkampány rossz érzéseket, reminiszcenciákat keltett a hazai zsidóságban.

Létezik egy erősen baloldali indíttatású és egy erősen szélsőjobboldali anti-Izraelizmus. Ugyanaz-e mind a kettő? Nyilvánvalóan nem, de mivel a szélsőjobb, a Holokauszt-tagadó csürhe csak a pálya széléről kiabálhat be, ők is szeretnének becsatlakozni a legitim kórusba. Trendibb a palesztin anyák szenvedéseire hivatkozni mint a Holokauszt-tagadásra, a gázkamrák nem-létére. Feltétlenül modernebb.

A baloldal, mely az egész világot elnyomók és elnyomottak harcának látja, illetve próbálja láttatni, felfedezte Izraelben a nagybetűs Elnyomót. Nagyon utálják, mint volt Underdogot. Nem tudják megbocsátani azt, hogy kimászott a kényelmet jelentő áldozati szerepből. A zsidó állam amúgy – másokhoz hasonlóan –  tényleg el-nyom egy népet, a saját biztonsága érdekében.
Ez egy fájdalmas paradoxon, ennek malomkerekei között őrlődik Izrael.

Biztonsági-logikai alapon persze minden érthető és megmagyarázható. Ugyanakkor ha leereszkedünk az elvek magasságából a hétköznapi ember szintjére és méretére, megláthatjuk a Másik szenvedéseit is. Ki az, aki szeretne katonai ellenőrzőpontok között élni, zsilipeken keresztül közlekedni és különféle idegen hatóságok engedélyével utazni – még ha csak pár kilométerről is van szó. És ki az, aki szembenézne mindazzal, ami következne – e represszió és az elnyomás nélkül. Ha szabadon áramolhatnának be az arab tömegek Izraelbe, az egyszerre lenne roppantul demokratikus és okozna újabb fegyveres konfliktusokat, vérfürdőket. Európa népei leharcolták, legyilkolták egymást, majd a nagy vérözön és hullahegyek után kitalálták az új háborúknélküli világot, melyben a saját maguk által teremtett új glóbusz kétségbevonása jelenti a status quo megkérdőjelezését.
Izrael és a környezete „hátrébb” jár az időben, a kalandozások korát éli és még nem pusztított annyit, hogy tiszta szívvel lehetne erőszakmentesen liberális. Mint Európa.

A teljes írás itt olvasható.

KIBIC Magazin
közösség-kultúra-közélet

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!