szokokut aradon viz feny este
Szökőkút Aradon - fotó: Youtube

Így kezdődött a mese:

Volt egyszer egy szökőkút, naphosszat csurgott, csobogott, csacsogott, dúdolt és dalolt, és volt egyszer egy Holt-tenger, naphosszat hallgatott. Barátságba keveredtek, amiből szerelem, majd házasság lett, mert ideális volt, hogy az egyik folyton beszél, a másik folyton hallgat, ily módon kellemesen kiegészítették egymást.

Azon kívül, hogy volt egy mese, mi köze lehet egymáshoz egy szökőkútnak és a Holt-tengernek? Nagyon is közös közük, mindketten vízből vannak, és ismertem egy szökőkútkezdeményt, „aki” a Holt-tengerben élt, egy gumicsőben. A gumicsövön csap volt, el lehetett zárni, illetve kinyitni, ha úgy hozta a szükség. Praktikus dolog volt, arra szolgált, hogy az emberek megmoshassák a szemüket, ha sós víz kerül bele. Sajnos egy ideje nincs a régi helyén a cső-szökőkút (csökőkút vagy cső-kőkút (?), de mondom, hogy gumi volt, nem kő), és ez időnként szörnyű helyzeteket teremt. Egy alkalommal magam is átéltem egyet: Boldogan és gondtalanul ringtam a Holt-tenger hullámain, hanyatt feküdtem a vízen, szabadon kitettem magam a napsugarak összes káros és hasznos hatásainak, amikor egy víznyaláb keresztülbucskázott az arcomon, és a következő pillanatban úgy éreztem, hogy megvakultam. Szerencsére ez a „Holt-tengeri vakság” időleges, viszont időlegesen egészen rettentő érzés.

Elbotorkáltam az egyik, a vízben lévő tetőalkalmatosságig, annak tartóoszlopába kapaszkodván vártam, hogy szemem világa visszatérjen. Nem tért. Még a „látó” percekből tudtam, hogy a másik oldalon tartózkodik valaki. Egy darabig tétováztam, mert valami azt súgta, hogy az illető hölgy főleg oroszul beszél, ami beigazolódott, végül angol-orosz-héber keverék nyelven megértette, hogy segítsen nekem kifelé botorkálni, mert nem látok. Az akció sikerült, és hűsítő édesvizes szemmosás után újra előtűnt a világ. Nagyon jó érzés.

Közben Arad városában mi történt? Szökőkút épült a város főterén, „magyarán” szólva a „merkazban”. Az utóbbi években ezt a főteret (az egyetlent a városban) időről időre feltúrták, alakították. Egyszer megint lezárták a tér közepét, körülvették kerítéssel, fúrtak, faragtak, zajongtak, por szállt a szélben, jótékonyan eltakarva a „balagánt”, majd egy szép napon lehullt a lepel, azaz lebontották a kerítést, a porfüggöny fellibbent, messze szállt a sivatagi szél hátán, és mögüle előtűnt városunk legújabb ékessége, A SZÖKŐKÚT. Csobog és zúg és jajong és dalol, játszik a szél húrjain, tündököl és ragyog a napfényben, vagy acélszürkén, komolyan rohan fölfelé és hull alá az alkonyati hangulatban, és egyáltalán, megható, hogy mi, Arad népe, itt a sivatag kellős közepén méltónak találtattunk arra, hogy saját szökőkutunk legyen a saját főterünkön, ahol békésen üldögél együtt beduin és orosz, szudániak és marokkói eredetű szabrék, etióp kisebbség, ahol komoly arcú haszidok sietnek át, miközben angol nyelvű mondatfoszlányokat is sodor a szél valahonnan, sőt időnként magyar szavak vegyülnek e színes kavalkád hangjai közé.

A szökőkút mellett hosszúkás műdombocskát emeltek, amit igazi fű fed, és az „igazi” emberek igazából meg-megpihennek rajta. A domb mellett, a szökőkúttal szemben kétfelől padok várják azokat, akik sétálni még tudnak, de „egy kis dombon lecsücsülni” már nehézségekbe ütközne a számukra.

Megbabonázva, túlcsorduló boldogsággal nézegetem a zúgó vízjátékot, amit nemcsak csodálni lehet, hanem megérinteni, belenyúlkálni, lábakat belelógatni a sugarakba, a vízpermetes folyosókban mezítláb szaladgálni, tapicskolni a földön pezsgő vízben. Mert ez nem akármilyen szökőkút, ez demokratikus létesítmény. Nincs elegáns medencéje flancos, hivalkodó kőkerettel, ami elválasztaná az életet adó hűsítő folyadékot tőlünk, halandó emberektől. Nem, ez a szökőkút egyenesen a földből szökik, minden vízsugár a saját fénylő fémkeretéből, a nappali szikrázó napsütésben mint folyékony gyémánt, az alkonyi órákban szürkén, kissé szomorúan, ami a benne-körülötte szaladgáló gyerekeket egy mákszemnyit sem riasztja el az előbb említett tevékenységektől, melyekben élemedett koromnál fogva már csak gondolatban veszek részt. Úgymint tapicskolás, vízpermetben való kergetőzés, a vízsugarakban való ruhástul történő szaladozás és ehhez hasonló élvezetes dolgok. (Szerencsére az „én időmben”, velünk is előfordultak hasonló önfeledt események.)

Egyszervolt holnemvolt, volt egyszer egy Szökőkút és egy Holt-tenger. Egyszer, amint éppen fürödtem ebben a Holt-tengerben, mellettem egy nyolc-tíz nőből álló csoport igyekezett fiatalodni, ami úgy tűnt, sikerül nekik: énekeltek. Lágyan, tisztán szállt az orosz dal a hullámok fölött a reggeli fényben, és a dalt és a fényt egyszerre tükrözte vissza az opálos zöldes hullámzás. Erről eszembe jutott a fiatal szökőkút Arad főterén, és arra gondoltam, hogy milyen jól illenének egymáshoz, Ő és Holt-tenger. Talán egyszer összehozom őket, és megvalósul a mese.