Így robbantunk mi

A felrobbantott autó Givatájimban - fotó: Izraeli Mentőszolgálat
A felrobbantott autó Givatájimban - fotó: Izraeli Mentőszolgálat

 

Sokan őriztük meg jó emlékezetünkben a Bravo nevű, kilencvenes évekbeli kultúrmagazin szex–szerelem–gyengédség rovatát, amelyben – így utólag valószínűsíthetően – a német kiadó egy negyven pluszos titkárnője vetette papírra a nép okulására apró-cseprő felvilágosító jellegű szösszeneteit (nyomokban perverz fordulatokkal) – olvasói levél formájában.

Na de azonban ennek az igen izgalmas dupla oldalnak a jobb szélső hasábjában volt ám csak az igazi élmény – az én első szeretkezésem bizony mindent felülmúlt, egy korosztály (az enyém) csüngött rajta, és tanulmányozta kuncogva havonta egyszer. (Ugyanez a dupla oldal volt az egyértelmű oka annak, hogy a Bravo simán lenyomta a hasonló műfajban tevékenykedő, de szex–szerelem–gyengédség mentes Popcornt.)

Nohát az első szexuális aktus emlékét már elmosta kissé az idő hullámverése – helyette azonban fel tudom ajánlani izraeli verzióját, az én első terrorcselekményemet. Kezdjük is az elejéről. Onnan, hogy egy nyugodt givátájimi reggelen (és mit ne mondjak, a givátájimi reggelek igen nyugodtak tudnak lenni) kisfiamat szoptatva ültem parkra néző erkélyünkön. Két hónapos volt, én nagyon boldog – minden a legnagyobb rendben volt, kicsit talán el is szundítottunk, amikor egyszer csak…

Hogy is lehet leírni az ilyesmit?

Ezeknek a robbanásoknak még a hangjuk is gonosz. Az ember első gondolata nem az, hogy véletlenül berobbant egy gáztartály, vagy autóbaleset történt. Egyértelmű volt már csak azért is, mert ezt a félelmetes-idegen csattanást néma csend követte. Vészterhes, kegyetlen csend.

A szomszéd utcából, a robbanás irányából lassan füstfelhő gomolygott elő, komótosan, szürkén, szürreálisan. Akkor kezdődött el az üvöltés is, a sikoltás – a füstből pedig kilépett két hatalmas kutya, komótosan, rettenetesen tartottak a park felé, mint a végítélet bizarr mellékszereplői.

Majd felhangzottak a szirénák, először messzebbről, de gyorsan közeledve, hirtelen tucatnyi rendőrautó és -robogó száguldott be az utcába, menetiránnyal szemben. Ha eddig még nem aggódtam volna – ez kissé megrettentett. Az újszülöttre vigyázni kell, magamra is, be kell zárni az ajtót. Lehúztam még a redőnyt is, sötétben vártam, hogy valami történjen, valaki szóljon, hívjon, nyugtasson meg – de valahogy úgy, hogy közben el is ismerje, hogy valami egészen fantasztikus élményen estem át.

Rendőrautók, bombakeresők, kutyák és nyomozók lepték el az utcát – miközben két markos ember befogta a Sátán fenevadjait, a két hatalmas kutyát, akik közben füvet legeltek a kispark árnyékos dombján.

Alig vártam a délutáni kutyasétáltatást, amikor a környék kutyatulajdonos nyugdíjasaival fantasztikusan meg és ki lehetett beszélni mindent. Jóval érdekesebbek is voltak, mint a gyesben szenvedő anyukatársak – a nénik szemében még csillogott némi életkedv.

– Ó, ez csak a Yitzik volt. A Yitzik Cohen. Itt lakik a sarkon. Maffiafőnök – osztotta meg velem a köztudott információt a szürkekutyás néni. – Meg is sebesült, de nem akart kórházba menni – tette hozzá bennfentes hangon.

– Még a kutyái is kiszabadultak. Két véreb. Szétmarcangoltak egy beagle-t egy éve. Pont itt – szólt közbe a dagadtkutyás néni.

– Akkor biztos le fogják tartóztatni, ugye? – kérdeztem.

– Nem, nem hiszem – mondta megint a szürkekutyás. – Túl nagy hal ő. Eddig még sohasem vitték el. Kanadából jött haza. Ott ült már.

– Értem – mondtam, de persze nem értettem, egyáltalán nem értettem, már megint nem értettem ezt az egész Izrael-dolgot, robbantásostul, Yitzik Cohenestül.