Egy újabb nap. Ki tudja, hányadik? Ki akarom egy kicsit mozdítani Hannát, a lányomat otthonról, így felzavarom “délelőtti” álmából. Elindulunk, előbb barátainknak átadni valami apróságot, amit széder estéjükhöz vettem, majd együttes erővel tojást vadászni a városban. Korán keltem, és bejártam ma már a környéket, de tojás sehol nem volt, sem az Azrieli szuperében, sem Givatájimban a Megában, sem Korazinban. Illetve Korazinban volt tojás, de a sor az üzlet előtt körbekerülte az épületet, és én nem álltam be a várakozók közé.

Régi fogadalmam volt ez, hogy birkaként sorban nem állok, melyet még akkor tettem, mikor minden második hétvégén Danihoz jártam a Ceaușescu-féle Romániába. A diktatúra szükséggazdaságában folyamatos élelmiszerhiány volt. Az emberek hajnaltól késő estig sorban álltak kenyérért, olajért, tojásért. Gyakran éjszaka közepén rángatták fel a gyerekeket, ha hírét vették, hogy áru érkezett, megkapni a rájuk eső fejadagot is.

Szinte filmszerűen emlékszem az ónos fényekre, a másképpen, üresen kongó utcákra. A rideg romlásra a kopott épületeken. Az igénytelen, durva festékkel lemázolt falakra és csövekre. Nem értettem, hogy miért állnak az emberek sorba kenyérért, amikor a következő sarki árusnál a kalácsot senki se veszi. Pedig a kalács se volt édes, hisz cukorból is hiány volt, csak a formája volt más, mint az előbbié.

De vissza 2020 tavaszára, Tel-Avivba. Úgy látszik, tévedés volt hinni a kormány magabiztosnak tűnő kommunikációjának, hogy lesz bőven minden, nem lesznek ellátási nehézségek, kár a felvásárlási hisztériáért. Én abszolút higgadt maradtam, de most nincs tojás, és azzal vigasztalnak a hírekben, hogy a közeljövőben hús sem lesz.

A Florentin negyedből, ahol átadtuk a kis csomagot barátainknak, a tengerparton vezetek tovább, hogy Hanna láthassa a víz fényes kéklő csíkját az autóból, a végtelen nyílt horizontot.

– Menjünk a sukra! – örülünk meg együtt a gondolatnak. Igazából a piacnak a rendelkezések értelmében zárva kéne lennie, de jól számítottunk, itt is, mint rendesen Izraelben, minden törvény, szabály csak nagyjából érvényesül. A kilencmillió-ötszázezer renitens országa ez. A többség hasonlóan gondolkodik, mint én, és nem hajlandó mereven alkalmazkodni a szabályokhoz.

Itt is, ott is üzletek, nyitott élelmiszer-kereskedések, lehúzott rolók mögül árusító zöldségesek. Az emberek sorba állnak, a két métert megtartva egymás közt. Megkérdezem, mit tudnak, lehet-e valahol tojást kapni?

– Ott, ott bent – mondják –, igen, valahol van tojás, mert az előbb is hozott itt valaki egy dobozzal – s mi mutatóujjukat követve belépünk a közeli sikátorba, de ott nyomát veszítjük a tojás forrásának, se nyitott üzlet, se ember a közelben. A következő sarkon egy fiúba botlunk, akinek zacskójában valóban ott egy rekesz tojás. Visszairányít minket oda, ahonnét jöttünk. Hitetlenkedve kérdezem újra és újra, írja körül, melyik az az üzlet, kizárni a tévedés lehetőségét. Visszatérve az előbb is látott bolthoz megállítanak az ajtóban, mert nem lehet csak így szabadon belépni, be kell tartani a rendelkezéseket, hogy egyszerre csak meghatározott mennyiségű ember lehet bent.

– Van tojás? – kérdem, hogy ne várakozzunk feleslegesen.
– Nincs! – feleli rám se nézve az alak, de én nem hagyom annyiban:
– Kérem, mondja meg akkor, hol van az az üzlet, amit magyaráztak nekünk?
– Ott, arra! – mutat arra, amerről jöttünk, és ahol láthatóan minden zárva, de annyira magabiztosan teszi, hogy elindulunk, hátha csak egy kiugró sarok az, ami elrejti szemünk elől a keresett helyet.

Nem tévedés, minden zárva ebben az irányban, így visszafordulunk. A közeli boltnál várakozók ismét az előbbi ajtónállóhoz irányítanak. Most már biztosan látták, hogy onnét hozzák a tojást.

– Miért tagadta le, hogy van tojás? – kérdem felháborodva.
– Azért, mert akkor még nem volt – feleli –, csak most érkezett.
– Ez hazugság – mondom az arcába, lehalkítva a hangom, hisz az előbb beszéltünk valakivel, aki itt vett tojást. – Hol az üzlet vezetője, hogy panaszt tehessek nála a viselkedéséért?
– Én vagyok az, és ha nem tetszik, akkor menjen! Nincs tojás!
– Mi az, hogy nincs? – kérdem magamból kikelve, de az ember végül meggondolja magát, mert szótlanul félreállva beenged minket az üzletbe. A tojást a pult mögül adják. Fejenként egy rekeszt, de én már tanultam:
– Ketten vagyunk – mondom a kedvesebb afrikai pénztárosnak, aki vita nélkül zacskózza a dupla fejadagot.

Kifelé menet ismét a magát az üzlet vezetőjének tituláló felvigyázóhoz fordulok.
– Kívánom, hogy soha ne viselkedjenek úgy magával, vagy családtagjaival, ahogy ön tette velem! – mire szabadkozni kezd:
– De aranyom, nem akartam, hogy megtudják, hogy itt tojást árusítanak, nehogy nagy sor legyen.
– De miért is lenne baj, ha nagy sor lenne a tojásért?
– Mert csak a tojást vennék.
Ezzel zárul a vita, mert mi kilépünk a napfényes útra, és én még hosszan évődöm faramuci válaszán.

Hazafele tartunk az autóval, mikor a mellettünk haladó motoros csomagtartójáról több kartondoboz a földre repül. Lefékezek a szétszóródott holmi mellett, hogy el ne gázolják őket. Egy másik motoros is megáll mellettünk, és megpróbálja összegyűjteni a szerte heverő dobozokat. Végül a csomagok gazdája is visszatér, és mi boldogan integetünk egymásnak a következő lámpához érve a segítőkész motorossal.

– Látod, mennyiféle kaland ér minket egy ilyen kis koronavírusos időben tett kiruccanáskor? – fordulok lányomhoz még mindig repdeső örömmel szívemben a sikeres segítőakció okán, és hogy még tojást is szereztünk!

– Milyen kalandok? – kérdez vissza a tinédzserekre jellemző kötelező flegmasággal.