Az izraeli büszkeség, avagy tűz Beer-Seván

“Sajnos” nem vagyok egy kemény anyuka. Zsófi lányom (21) minden este a barátaival ül a teraszunkon. Korona ide, korona oda, a barátairól nem tud lemondani.
Ezek azok a barátok, akikkel általános iskola alsó tagozatába járt. Minden évben volt egy olyan nap, amikor a szülők tanítottak egy egy órát, természetesen nekem is kijutott egy két tornaóra.

Ori és Naor (két igazi rosszcsont) mindent elkövettek anno, hogy az legyen, amit ők akarnak (foci), és nem az, amit én terveztem. Akkor teljesen elvették a kedvem a tanítástól, talán miattuk is, inkább beduinokat tanítok.

Ma már itt ülnek a teraszon majdnem minden éjjel a többi baráttal. Tudják a bejárati kódot, teljesen otthon érzik magukat a házamban.

Tudom, hogy mennyire fontosak Zsófinak, ezért nem dobom ki őket. Hangosak, rossz zenét hallgatnak… és nem takarítanak maguk után rendesen. Sokat szorítom a fogam miattuk.

Tegnap éjjel Zsófi kiabálva rontott be a szobámba: “Anyu, ne ijedj meg (hna persze, most hogy így kiabál, nem fogok…), de ég a szomszéd ház!”

A frász jött rám.

Beer-Seva óvárosában lakom, nagyon sok öreg ember lakik itt.

Rohantam kifelé, hogy mit tudok segíteni, de mire kiértem, addigra már két öreg ember ült a ház előtt székeken, pokrócba bugyolálva, és kezükben egy egy pohár víz.

Kiderült, hogy Ori és Naor mentették ki őket – kerítésen átugorva, ajtót betörve a füstben a lángok elől.

Ugyanaz az Ori és Naor.

És akkor megértettem, mi az az izraeli büszkeség.

21-22 éves fiatalok az életüket kockáztatják az öregjeinkért.

Mert itt mindenki fontos.