Betlehem, Jézus szülővárosa, alig harmincezres kisváros Ciszjordániában, Jeruzsálemtől két kilométerre délre. 1947-ben még a lakosság 85 százaléka keresztény volt, de mára ez az arány mintegy 15 százalékra zuhant, a muzulmánok jelentős többségbe kerültek.
1967 óta Izrael gyakorol felügyeletet Ciszjordánia fölött, de az oslói egyezmények, a ’90-es évek eleje óta Betlehem a Palesztin Hatóság (PH) civil és biztonsági igazgatása alatt áll.
A városban 1966-ban, vagyis még a hatnapos háború előtt, a jordániai uralom idején alapították meg az SOS gyerekfalut, mely 1968 óta működik. Az intézménynek nincs köze az izraeli–palesztin konfliktushoz, noha nyilván az ittenieket is befolyásolják a nagypolitika történései.
A PH területén több gyermekotthon is fogadja a felbomlott családokból kihulló gyerekeket, vagy az árvaságra jutott kicsiket, de ez az egyetlen olyan hely, amely szigorúan a nemzetközi normák szerint végzi munkáját, s ahol együtt vannak a kisfiúk és a kislányok.
A gyerekfalu rendkívül rendezett, tiszta. Földszintes, lapos tetős házacskák, köztük gondozott bokrocskák, s a kertben Palesztina egyetlen skateboard pályája. A gyerekeken tiszta The North Face dzsekik és Nike cipők, de megnyugtatnak, hogy minden a piacon kapható olcsó hamisítvány.
Lama Katus, a szervezet kommunikációs igazgatója elmondta, hogy Palesztinában két SOS gyerekfalu működik, egy Betlehemben, egy pedig Rafiahban, a Gázai övezetben. A betlehemi falu a ciszjordániai gyerekeket szolgálja, és itt működik az országos központ is, innen irányítják a két falut és a többi közösségi programot.
Abdallah Kamhavi, a SOS gyerekfalu családgondozó koordinátora örömmel fogadja a magyar újságírót, hogy bemutassa munkájukat.
Abdallah Kamhavi: Két csoporttal foglalkozunk. Az egyik csoport elvesztette a szülői segítséget, őket itt, a faluban neveljük, a másikban pedig a jövőben elveszíthetik családjaikat, ha nem segítünk. Velük a közösségben foglalkozunk, megpróbáljuk megelőzni, hogy ide vagy más árvaházba kerüljenek. Nálunk 14 házban élnek együtt családjaink. A népjóléti minisztérium értesít minket a bajba került gyerekekről, meglátogatják őket, és a sajátos igényeiknek megfelelően helyezzük el őket. Minden gyerekre külön nevelési tervet dolgozunk ki, és az első naptól eszerint foglalkozunk velük.
Hogy néznek ki ezek a házak, „családok”?
Egy házban hét-nyolc, legfeljebb kilenc gyermek él az anyákkal, akik főznek, takarítanak, mosnak, ellenőrzik a leckéket, figyelnek rájuk – gondozzák őket. Ahogy az édesanyák a falu világán kívül teszik. Ez a forma áll legközelebb a családhoz: anya, fivérek, nővérek közössége.
Minden család kap egy költségvetést, és ők veszik meg maguknak, ami nekik kell, nem központilag döntjük el. A kicsik különböző korúak és más-más a nevük, és testvérként viszonyulnak egymáshoz. 13 éves korukig maradhatnak a faluban, utána megpróbáljuk visszahelyezni őket a szülői házba, vagy ha ez nem lehetséges, akkor ifjúsági intézetekben helyezzük el őket, de ott már külön a fiúkat és a lányokat. 18 éves koruk után, ha egyetemre mennek, fedezzük a kollégiumot és a tandíjukat, s ha szakmát tanulnak, gondoskodunk a szállásukról és az oktatási költségeikről.
Hogyan lesz valaki anya?
Kemény válogatás előzi meg ezt, mert ők a legfontosabbak. Harminc fölötti, egyedülálló nők jelentkezhetnek, akiknek legalább BA-jük van valamilyen társadalomtudományból, s értenek a gyerekneveléshez. A kiképzésük kétéves folyamat, melynek végén csak anyajelöltek lesznek még két-három évig, majd saját házat kaphatnak. Folyamatosan továbbképezzük őket, tavaly egy hatvanórás traumakezelő tanfolyamot tartottunk nekik.
Vannak sikertörténeteik egykori neveltjeikkel?
Vannak jogászok, tanárok, orvosok, volt gyerekeink vezető pozíciókban vannak a Palesztin Hatóságnál is. Én is itt nőttem fel.
A teljes írás itt olvasható.
Újságíró. Az ELTE történelem–szociológia szakán, majd a Tel–Avivi Egyetem film és televíziós tanszékének rendező-producer szakán végzett. 1992 óta él Izraelben, ahonnan 2003 óta tudósítja a magyarországi médiát.
