Giccses bónuszkilátás Mecukei Dragotról - fotó: a szerző

Ha újra itt a tél, és hideg az idő – vagyis húsz foka alá zuhan a hőmérő higanyszála –, akkor ideje ellátogatni melegebb égövekre, vagyis a Holt-tengerhez. Nyáron szinte elviselhetetlen a hőség, ilyenkor viszont miénk a világ, tökéletes kirándulóidő vár ránk az afrikai és az arab tektonikai lemezek törésének és szétcsúszásának árkában.

Kalia romok – fotó: a szerző

A szokásos látnivalókhoz elsőként idecsempészek egy nyalánkságot: a lidói beach hűlt helyét. Ugye már sokszor megcsodálták a holdbéli tájat az egyes út folytatásánál, ahol a Jerikóba igyekvő, zöld meg narancssárga rendszámú palesztin autók balra, mi meg jobbra tartunk a kilencvenes úton a Holt-tenger partvidékén? Ugye mindig is tudni akarták, de sohasem merték megkérdezni, hogy mik balra ezek az elhagyott furcsa betonépületek?

Kalia romok – fotó: a szerző

A válasz egyszerű, de kicsit soká tart, úgyhogy az a legjobb, ha a Lido kereszteződésnél a benzinkút parkolójában letesszük a kocsit, és kisétálunk pár száz métert a part felé. A víz jóval beljebb húzódott, itt fürödni nem fogunk, de amíg nézegetjük a különös, félkör alakú, romos épület falára festett feliratokat, meg a freskót, addig elmesélem a történetet.

Kalia romok – fotó: a szerző

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy zsidó bányamérnök valahol Szibériában. Mihail Novomejszkinek hívták, de aztán Izraelben Moséra héberesített. Okos ember volt, úgyhogy a huszadik század elején mindenféle hazai lázongások meg bolsevik hatalomátvételek után a Bajkáltól a Holt-tengerhez tette át székhelyét, miután Gederában telepedett le családostul. Hamar felismerte a kálium és a bróm kitermelésében rejlő üzleti lehetőségeket, és értett is az egészhez.

Mose Novomejszki – fotó:wikipedia

A brit mandátum idején leboltolta a londoni főnökséggel, hogy békén hagyják, ipart építhet, cserébe persze a kitermelt áru felét Angliába vitték a hajók Haifából.

Így született meg 1929-ben a Palestine Potash Company, amiben a velejéig kapitalista zsidó Novomejszki ragaszkodott hozzá, hogy egyaránt munkát adjon zsidóknak és araboknak, fele-fele arányban. A briteknél könnyen átment az arab dolgozók felvétele, de a zsidó munkások odatelepítéséért jó sokat kellett küzdenie az akkori hatóságokkal. De minden sikerült, felépítette a Kália névre hallgató gyárat és falut, mellé kibucot is létrehoztak a cionisták Bét Arava néven.

Azért itt, a tenger északi csücskében, mert akkoriban csak ide vezetett út, és a keresett termékek világpiacra juttatásához teherautókra kellett rakni mindent Haifa felé, onnan meg már tudjuk, hogy fele a briteké lett, a felét meg eladta Novomejszki, és abból szépen következetesen fejlesztette gyárát. Ebédlőt, lakóépületeket is felhúzott a munkásoknak, a gyerekeknek óvodát és iskolát. Az addigi nagy semmi helyén beindult a cionizmus.

Kalia Hotel 1934-39 – fotó: Wikipedia
Kalia Hotel 1934-39. Itt ült Ben Gurion az ENSZ-szavazásnál – fotó: Wikipedia

Sőt még két szálloda is épült, az arabok Lido néven odatelepítették mindenféle északi zavargások elől az addig Tibériáson, a Kineretnél működő hotelüket, a zsidók meg persze Káliának nevezték el saját szállodájukat. Arról lenne híres, ha nem rombolták volna 1948 után porig a jordánok, hogy David Ben Gurion, az ország első miniszterelnöke ebben az épületben hallgatta 1947. november 29-én a rádiót, amikor az ENSZ megszavazta a zsidó államot.

Kália 1920-ban – fotó: Wikipédia

A szavazás után Novomejszki tudta, hogy baj lesz, úgyhogy gyorsan boltolni kezdett, rávette a jordánokat és a briteket, hogy exterritoriális státuszt kapjon ez a terület, tovább dolgozhassanak együtt az arabok és a zsidók. De aztán ’48 májusában Ben Gurion mégis evakuáltatta az egész csapatot, mert nem bízott többé az ilyen megállapodásokban, miután Gus Ecionban egy hasonló egyezmény után a jordánok mindenkit lemészároltak a britek szeme láttára.

A jordánok 1948 és 1967 között földig romboltak mindent, ami a zsidó Kália volt, csak a kibuc temetőjét hagyták meg. Saját Lido szállodájuk tovább működött ’67-ig, azóta csak üresen állt, majd három éve összeomlott magától. A 90-es út bal oldalán látható, összedőlés fenyegette betonépületek pedig a ’48 és ’67 között  ideiglenesen itt állomásozó jordán katonák házai. Izrael az ötvenes években a tenger déli partvidékén új ipart telepített a tengeri ásványok kitermelésére, Jordánia meg azóta is csak szállodákat épített a partra, de ez egy másik hetiszakasz története.

Lido-Kália, és a bús düledékek után irány Qumrán, ahol egy sokkal-sokkal régebbi, és még ennél is sokkal-sokkal kuszább történet szálait próbáljuk kibogozni.

A múzeum filmecskéje még egy egységes közösségről szól, a Josephus Flavius említette esszénus szektáról, akiket a keresztény-zsidók egyik első csoportjának tekintenek. De a régészek szerint nem biztos, hogy ilyen világos képet lehet rajzolni a megtalált kövekből. Szerintük az ott eltemetett nők és gyermekek például arra utalhatnak, hogy nem csak szerzetes írástudók élhettek ott időszámításunk kezdete körül valamiféle kommunában, akik hol a mikvékben lubickoltak a sivatag közepén, hol meg papiruszokat írogattak, hanem földművelésnek  datolyapálmák ápolásának – és birkák tartásának nyomait is megtalálták.

Barlang Qumránban – fotó: a szerző

Ma úgy vélik, hogy több csoport is élhetett egy időben a Qumrán néven ismert, kétezer évvel ezelőtti településen, amely mellesleg régészeti szempontból igen egyszerű történet, nincsenek egymásra rakódott rétegek, hanem csak egy, pontosan körülhatárolható korszakot lehet kutatni. Számomra ezen a helyen az a legfőbb tanulság, hogy eleink sem lehettek kevésbé bonyolultak a mai izraeli valóságnál, millió vallási és társadalmi csoport küzdött egymással, miközben a fenyegető ellent, a rómaiakat is sikerült kemény munkával folyamatosan maguk ellen fordítani. Déjà vu.

Mikve Qumránban – fotó: a szerző

Legutóbb nyáron, negyven fokban próbáltam egy Magyarországról érkezett keresztény barátommal felderíteni az ásatások szépen a turisták elé tárt eredményeit, de két perces gyalogtúra után visszamenekültünk az árnyékba, bejárhatatlan, élvezhetetlen volt Qumran. Így decemberben viszont ideális kirándulóhely, alaposan, táblácskákat elolvasva, mindent végigböngészve lehet rácsodálkozni egy egészen másféle világra a kellemesen langyos időben.

Épület falai Qumránban – fotó: a szerző

Jó az idő, úgyhogy belefér még egy látnivaló mai heti túránkba: üljünk vissza a kocsiba, és menjünk át a közeli Ein Cukim, vagy arab nevén Ein Fehcha oázisba, sétáljunk egyet a szabad levegőn.

Persze itt is vannak ókori romok rögtön az elején. Qumránnal egy időben ennél a forrásnál is héberül író, arámiul beszélő emberek éltek. A régészek szerint egy kétemeletes házban laktak, datolyát termesztettek, és külön épületük volt a datolyaméz elkészítésére –  valóságos ipartelep.

Ein Cukim – fotó: a szerző

Ha teszünk egy sétát a természetvédelmi területen, akkor megcsodálhatjuk az élővilág hihetetlen változatosságát és alkalmazkodóképességét, ahogy az édesvízi forrás mentén egymás mellett  békében megélnek az édesvízi növények, és mellettük az igénytelenebb, a kicsit sósabb vizet is elviselő társaik, s minden létező átmenet, a Holt-tenger vidékének egyik különlegessége.

Ein Cukim – fotó: a szerző
Ein Cukim oázis, édesvíz a sivatag közepén – fotó: a szerző

Lassan alkonyul már, de még van időnk rá, hogy kocsival óvatosan felkapaszkodjunk Mecukei Dragothoz, kiszálljunk és gyönyörködjünk a világ egyik legszebb panorámájában a kilátóteraszon. Egy gyors szelfi, háttérben a holdbéli messzeség, és elégedetten indulhatunk hazafelé: ismét több ezer évet bejártunk röpke pár óra alatt.

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!