Lenn délen édes éjen Éden?

Tel Seva maradványai - fotó: a szerző

Nem szégyen az: ősatyáink sátorlakó nomádok voltak, állattenyésztésből éldegéltek, már ha egyáltalán életnek lehet nevezni az internet előtti földi világot. És ha Izrael földjére telepedésük első nyomait keressük, akkor bizony nem az ország legkellemesebb vidékén, vagyis Tel-Avivban kell nézelődnünk. Hanem a periférián, ahol a már korábban házakba költözők megtűrték őket, mert állataik nem gázolták le a vetést.

A kánaáni Arad – fotó: a szerző

Vagyis az ókorban mezőgazdasági művelésre alkalmatlan félsivatagi-sivatagi vidékeken, ahol a csekély zöld növényzet éppen hogy el tudta tartani a vándorló csordákat. Nosztalgia tört rám: ősök felkutatására vágytam, s ráadásul lógott az eső lába is, tehát ismét irány a Negev!

És bizony azzal is szembe kell néznünk, hogy nem mi voltunk az elsők ezen a földön, hanem mind a Biblia, mind a régészet szerint mindenféle népek lakták már ezt a földet, amikor megérkeztünk. És ha első nyomainkat keressük, akkor éppen ezen népeknél, a velük folytatott harcban találjuk meg azt.

Ezért aztán ezen a héten Beér Seva felé vettem utam, s gondoltam, elsőként megnézem Tel Aradot, az egyik legszebben feltárt és legizgalmasabb régészeti dombocskát. Arad neve többször szerepel a Bibliában, elsőként vele indul Mózes negyedik könyvének 21-dik fejezete : „Amikor meghallotta a kánaáni Arád királya, aki a Délvidéken élt, hogy odaért Izráel az atárími úton, megtámadta Izráelt, és foglyokat ejtett közülük. Ekkor fogadalmat tett Izráel az ÚRnak, és ezt mondta: Ha egyszer kezembe adod ezt a népet, mindenestül kiirtom városait. Az ÚR meghallgatta Izráel szavát, kezébe adta ezeket a kánaániakat, és Izráel mindenestül kiirtotta őket és városaikat.”

Mély közösségi kút-víztározó a faluszélen – fotó: a szerző

A szokásos véres történet, épp elszégyelltem volna magam Timur Mózes és csapata nevében, de aztán kicsit jobban szemügyre vettem a dombokat. Illetve bevallom, nem én, hanem a hatvanas évek óta ott kutató, és eredményeiért Izrael-díjjal is elismert Ruth Amirán vette jobban szemügyre.

Tel Arad voltaképpen két hely, két ásatás. Elsőként járjuk be az alsó részt. Ruth Amirán megmondta, hogy ez egy takaros rézkori városka volt, amely az i.e. 4000-től i.e. 2650-ig virágzott. Úgy tűnik tervszerűen, egyenházakkal, tudatosan építették, az ókor egyik feledésbe merült csodája lehetett a korban szuper-összkomfortosnak számító házakkal, templomokkal, kormányzói-királyi-elöljárói-nagyfőnöki palotával, ahol minden utca a nagy közös víztározóhoz lejtett, s hihetetlen mérnöki találékonysággal egy csepp víz sem ment veszendőbe.

Az utcákról is a kúthoz vezették az esővízet – fotó: a szerző

Védelmét falak és őrtornyok biztosították, s évezredeken át több száz ember számára biztonságot és a kor körülményeihez képest csodálatosan magas életszínvonalat és fejlett társadalmi normákat biztosított. Aztán valamiért  valószínűleg az éghajlat szárazabbá válása miatt  elhagyták lakói, és másfél ezer évig csak a romok maradtak. Legközelebb a betelepülő izraeli törzsek vették birtokuba ezt a dombot.

Takaros egyenházikó – fotó: a szerző

A régészet és a Biblia általában csodálatosan egybehangzik, de itt valami nem stimmel. Hiszen ha az egykori Aradnak csak haló romjait találhatták az izraeliták, akkor miféle harcokról ír az Ószövetség? Ezt a kérdést régészek generációi próbálták megválaszolni, s inkább nem sorolom el az összes elméletet, csak a szívemnek kedves legvalószínűbbet. Eszerint ezek a harcok bizony csak népmese. Jöttek a honfoglalók, látták a romokat, és költöttek egy győzedelmes leszámolást hozzá, mert meg kellett magyarázni a látványt. Az efféle honfoglaló csaták mellesleg más helyeken a régészek szerint is megtörténtek, csak éppen itt nem.

Sebaj, még egyszer megcsodáljuk a hihetetlenül fejlett, hatezer éve kezdődött városi kultúrát – ha nem is a miénk volt , a világ egyik legősibb szervezett, városfalakkal védett közösségének nyomait, majd fölbaktatunk a dombtetőre a citadellához, ahol egy ennél egyszerűbb történetet találunk, egy mintegy kétezer évig álló váracskát.

A citadella maradványai – fotó: a szerző

Az izraeli törzsek erődítményétől, vagyis az i.e. 11. századtól kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen az i.sz. 9. századig létezett, de akkor már muszlim volt. A rétegekben megtalálták az első zsidó királyság nyomait, aztán a judai királyokat, a babiloni hódítók rombolását, majd a perzsákat, a makkabeusokat, a rómaiakat, a muszlimokat – mind-mind építgettek, formáltak egy kicsit a tornyokon, hogy megbízhatóan ellenőrzésük alatt tudják tartani az Arad környéki völgyeket. És persze bővítgették a hatalmas föld alatti víztározót is.

Hosszú még a nap, vissza a kocsiba, és irány egy újabb UNESCO világörökségi helyszín, a Beér Seva melletti Tel Seva. A köztünk élő soviniszták megnyugodhatnak, az itt látható takaros városkát Izrael törzsei teremtették az i.e. nyolcadik században és az asszírok rombolták le i.e. 701-ben. A perzsa korban újjáépítették a seregnek, egy kisebb erőd volt egészen a római korig, majd az arab hódítás után is, de a város az ő civil lakosságával sohasem született újjá.

Tel Seva falai, előtérben a kút – fotó: a szerző

Két és fél magyar hold az egész csodálatosan rekonstruált városka, nehezebben mászkálók, kisgyermekesek is bátran nekivághatnak és bejárhatják. Van a kapun kívül védelmi torony és kút – a szedett-vedett vándornépségek, akik nemrég még mi voltunk, nehogy má’ bemenjenek, itassák csak meg kint a tevéiket –, a kapunál piactér, a belső kapunál iskola-bíróság-adószedő-közintézmény szobák, palota a még egyenlőbbeknek. És persze a fő gond megoldására hatalmas föld alatti víztározó rendszert is építettek, melynek mérnöki szépsége és méretei előtt még ma is megemelhetjük kalapunkat.

Rekonstruálták eleink városkáját – fotó: a szerző

A hely legizgalmasabb leletei a szétszerelt, és egy raktárház falába beépített kőoltár maradványai voltak. A helyreállított, a Biblia leírásaival teljesen egybevágó négyszarvú oltár ma az Izrael Múzeumban, Jeruzsálemben látható. Azért is gyönyörű a történet, mert a Bibliában leírt vallási reformot is alátámasztja a régészet bizonyítékaival: Hizkijáhu király ugyanis elrendelte a mindenfelé szanaszét felállított áldozati oltárok lerombolását az i.e. nyolcadik században, és láss csodát, éppen egy ebből a korból származó falba építették be az oltárt, ami mellesleg éppen olyan lehetett, mint ahogy az efféle építményeket leírják mondjuk Sámuel könyveiben, ahol a Szentélybe szökve, az oltár szarvaiba kapaszkodva próbálnak menekülni – hiába – az uralkodói önkény elől. És ráadásul pont ez a király rendelte el a raktárak építését is…

A négyszarvú oltár az Izrael Múzeumban – fotó: wikipedia

Méltán szerepel Beér Seva harmincháromszor az Ószövetségben, hiszen az ősatyák először délen vetették meg lábukat. Ott lakott Ábrahám, ott szólt az Úr fiához, Izsákhoz, s unokájához, Jákobhoz. Ideje, hogy fölkerekedjünk, s mondjuk éppen ezeken a bibliai dombokon nézelődve fölnézzünk az égre: hátha hozzánk is lesz egy szívhez szóló üzenete? Ha ezt nem is, de azt megígérhetem az info-olvasóknak, hogy tartalmas napjuk lesz, ha nekivágnak Tel Arad és Tel Seva csodáinak.

A Tel Seva-i vízművek – fotó: a szerző
A Tel Seva-i vízművek – fotó: a szerző

 

Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!