Efraim Kishon Izraelbe érkezik

Amikor Kishont alias Hoffman Ferenc, budapesti újságíró, holokauszttúlélő 1949-ben leszállt az Európából Haifába érkező hajóról, az ereci hatóságok új nevet – Efraim Kishon – adtak neki, és lakóhelyet egy átmeneti táborban. Ezekben fogadták és helyezték el az Izraelbe érkező menekülteket. Tízezrek éltek sátrakban, barakkokban, rendes folyóvíz, illemhelyek, áram és gáz nélkül, amíg saját erejükből és a hatóságok segítségével el nem kezdhették életüket új hazájukban.

Kishon később a központba, Tel-Avivba költözött, kemény munkával megtanulta a modern héber nyelvet. Humoreszkjei, szatirikus írásai hamarosan ismertek és elismertek lettek Izraelben és a nagyvilágban. Egyik első műve, a Szalach Sabati (Sallah Shabati) filmvászonra is került, Kishon rendezésében, Chaim Topollal a főszerepben. A film megnyerte a Golden Globe-ot, és jelölték az Oscarra. Minden idők egyik legsikeresebb izraeli filmje lett, már bemutatásának évében (1964) több mint másfél millióan megnézték – pedig Izrael lakossága akkor még csak közelítette a hárommilliót.

A történet egy befogadótáborban (maabara) játszódik, elmeséli egy mizrahi zsidó, Szalach és családja befogadásának, alkalmazkodásának, beilleszkedésének nehézségeit és a – hozzájuk képest legalábbis – „őshonos” izraeliek lenéző hozzáállását, a kibírhatatlan bürokráciát és a piszkos izraeli belpolitikát. Mindezt humorral, de egyben nagyon éles társadalomkritikával.

Fotó: Wikipedia

Szalach Sabati Izraelbe érkezik

Kishont után néhány évvel érkeztek Izraelbe azok a zsidók is, akik Izrael állam kikiáltását és a függetlenségi háborút követő években az észak-afrikai és közel-keleti muzulmán országokból voltak kénytelenek menekülni. Ezeknek a keleti, mizrahi zsidóknak nemcsak a nevét, de a magukkal hozott, nem európai és ezért kevésbé értékelt kultúráját is „elvette” az Izraelben addigra már őshonosnak számító és hatalmon lévő askenázi elit. A mizrahi zsidókat érkezéskor az esetleges betegségek ellen alaposan fertőtlenítették DDT-vel, és sok példa volt arra is (ez most már biztos), hogy a csecsemőket szüleik tudta nélkül „avatottabb, kulturáltabb” örökbefogadókhoz juttatták.

A filmbeli Szalach becsületes, közvetlen, naiv ember. Még töri az ivrit nyelvet, de hamar beleszokik a helyi életbe, a közösség vezetője lesz, és mérsékelt sikerrel veszi a bürokrácia akadályait is. Végül még a közelgő országos választásokhoz kapcsolódó politikai megvesztegetést is sikerül saját javára fordítania – lakótelepi lakáshoz jut. Lánya, Habuba is szerencsésen kezdi az új életet Izraelben: összeházasodik szerelmével, a jóképű askenázi kibucnyikkal, Zigivel.

Fotó: Wikipedia

A később érkezettek hátránya

A mizrahi zsidók érkezésekor az állam vezetői, a közszolgálati bürokrácia és az alkalmazottak, az értelmiség és a képzett, tehetősebb vállalkozói réteg szinte kizárólag a korábban betelepedett európai-amerikai származású askenázi zsidókból állt. A kisszámú őslakos palesztinai zsidón kívül az izraeli államalapítás előtti lakosok ugyanis szinte kizárólag askenáziak voltak. Ők indították útjára a cionista mozgalmat, azzal a céllal, hogy megoldást találjon az európai zsidók problémájára. Izraelbe alijázva alapították meg az első településeket (jisuv), a helyi társadalmi és kulturális intézményeket, körvonalazták a normákat – az ő kezükbe került az új állam vezetése is.

A mizrahi zsidók fokozatos és tömeges betelepülése az 1950-es években kissé megváltoztatta ugyan a demográfiai arányokat és valamelyest gyengítette az askenázi zsidók dominanciáját, azonban azt a mizrahi zsidóknak sem a lélekszáma, sem a politikai ereje nem tudta megingatni. Továbbra is ők alkották – a diaszpórai szintén askenázi zsidók támogatását is élvező – hatalmi és kulturális elitet.

Mordeháj (Szalach fia): „Miért vernek át minket?”
Szalach: „Mér’, mer’ újak vagyunk. Az újakat átverik.”
Mordeháj: „Rohadtság!”
Szalach: „Mér’, mi van ebben? Egyszer majd mi is régen itt leszünk, és akkor majd átverjük az újakat.”

(A mizrahi–askenázi megosztottság gyökereire utaló idézetek a Szalach Sabati filmből valók.)

Az askenázi vezetés – a múlt század hetvenes éveinek végéig hatalmon lévő munkáspárt, a Mapai – szinte kizárólag saját kezében összpontosította az ország irányítását, és tudatosan is törekedett a társadalom származás szerinti megosztására. Felfogásuk szerint a keleti, mizrahi bevándorlók – a „sivatagban elveszett nemzedék” – fenyegetést jelentenek az új, modern Izrael demokráciájára és kultúrájára, igényeik primitívek és korlátozottak, egyébként is hálásnak kell lenniük azért, amit itt Izraelben megkapnak. Elvárták, hogy azonnal szabaduljanak meg alantas kultúrájuktól, és haladéktalanul olvadjanak be az izraeli társadalomba – patrónusi hozzáállással erősítve a sztereotípián alapuló megkülönböztetést.

Frida (kibuc-titkár): „Úgy adja a lányát, mintha egy kanca lenne.”
Szalach: „Dehogy kanca. Ezer líráért adom.”
Frida: „Elvtárs, a huszadik században élünk”.
Szalach: „Én meg egy átmeneti táborban.”
Frida: „A huszadik század az más, az nem egy olyan »hely«, ahol lakni lehet.”
Szalach: „Az átmeneti tábor sem egy »olyan hely«.”

A mizrahi zsidók többsége kiskereskedőként és kézművesként dolgozott korábbi hazájában, de annak elhagyása után elveszítették eszközeiket, kapcsolataikat, a nyelvet sem beszélték, óriási terhet jelentett sokgyerekes családjuk eltartása és oktatása. Természetesen eleinte az askenázi bevándorlók helyzete is nagyon nehéz volt, sokuk nincstelen túlélőként érkezett, és ők is végigjárták a beilleszkedés, a helyi bürokrácia nehézségeit. Ám egy rövid, átmeneti időszak után sikerült feltornázniuk magukat a középosztály szintjére, és még annál feljebb is. Ebben szakképesítésükön kívül segítségükre volt széles társadalmi bázisuk – vagyis rokoni kapcsolataik és ismerőseik a már domináns, „őslakos” izraeliek között –, kisebb létszámú családok lévén pedig könnyebben jutottak magasabb állás- és oktatási lehetőségekhez, a Németországtól kapott kompenzáció révén (ezeket akkor csak az askenázik és a jisuv tagjai kapták) még jobb gazdasági helyzetbe kerültek. Nem kevésbé fontos az sem, hogy önképük – európaiak! – is pozitívabb volt, mint a mizrahi zsidóké.

Frida, a kibuc-titkár Szalachhoz: „Nektek, a keleti országokból jövő mizrahiaknak, bár nagyon is tisztelünk benneteket, meg kell próbálnotok hozzászokni fejlett országunk valóságához, és gyorsan-gyorsan elfelejteni mindazokat a barbár szokásokat, amiket onnan hoztatok.”

Az amerikai-európai országokból érkezőkkel ellentétben a mizrahi zsidók nem rendelkeztek olyan (mérnöki, építőipari, mezőgazdasági, orvosi, ápolói) szakképesítéssel, melyekre az államnak abban az időben égető szüksége volt. Emiatt legfeljebb segédmunkásként, idénymunkákra tudtak elhelyezkedni, és egyre inkább a társadalmi, gazdasági ranglétra aljára szorultak. Ennek megfelelően lakóhelyet is a határvidékeken, perifériákon kiépített, úgynevezett „fejlesztési városokban” – Dimona, Kiriat Gat, Beer Seva, Kiriat Smona – kaptak. Ez aztán tovább erősítette lemaradásukat a központi, gazdaságilag, kulturálisan, oktatási színvonalában mindig jobb helyzetű, eleve fejlettebb és jobban fejlődő területekhez képest.

Szalach: „A fekete nem jó!? De ha fehér lenne – akkor jó lenne?”

Nem mellékes a politika hatása sem. Az ötvenes évektől Izraelbe érkező, a szegénységből kitörni csak nehezen tudó, politikailag tájékozatlan, kilátásaival elégedetlen mizrahi lakosság helyzetéből sokszor kovácsoltak tőkét az akkor már aktívan működő politikai pártok is – és természetesen teszik ezt mind a mai napig.

Goldstein úr (a választási borítékra utalva): „Teljesen titkos, nem látszik semmi!”
Szalah: „Akkor honnan lehet tudni, mit tettél a borítékba?”
Goldstein úr: „Nem tudni, de fizetünk érte, ez a demokrácia.”

A kulturális különbségeket így egyre inkább felerősítették a társadalmi státuszkülönbségek, és az ötvenes évektől kezdve az izraeli társadalomban megindult egy máig is érzékelhető szétszakadás, rivalizálás a mizrahi és askenázi zsidók között.

A Szalach Sabati csak egy komédia, de mint minden értékes művészeti alkotás, nagyon is képes volt felnyitni az izraeli közönség szemét. A sztereotípiákat felhasználva nem kinevettette a mizrahiakat, inkább empátiát mutatott irántuk, és fájdalmasan mulatságos társadalomkritikát dörgölt az izraeliek arcába. Már a főhős neve is beszélő név – a Szalach Sabati úgy hangzik, mintha „szlicha sebati” lenne, vagyis „bocsánat, hogy itt vagyok”, „bocsánat, hogy élek” és ez a mentegetőzés az askenáziaknak szól. A beszélő név mindennél jobban kifejezi a film üzenetét és Kishon – maga is bevándorló zsidó – kritikus véleményét az Izraelt alapító bennszülött askenázi elitről, amely az állam megalakulásakor kénytelen voltak befogadni a nincstelen holokauszttúlélők után a hangoskodó afrikaiakat is. De mindenekelőtt arról a diszkriminációról és rasszizmusról, amit a mizrahi közösség elszenvedett.

Szalach térdel az éjszakai esőben: „Teremtő, Teremtő, Szalach szól hozzád, Szalach Sabati. Hallgass meg! Te, aki kihoztad apáinkat Egyiptom országából, tekints le rám, hát hogy nézek ki! Hogy?! Igaza van az asszonynak. Nincs munka, nincs lakótelep, nincs semmi, nincs. Csak ses-bes, ses-bes, egész álló nap ses-bes.” (Dörög, villámlik – és a villám fénye megvilágít egy választási Mapai párt plakátot.)

Fotó: Wikipedia

Szalach gyermekei

2014-ben a Maariv újság egy érdekes projekt keretében leültetett néhány tucat tizenéves fiatalt, és megnézette velük a fekete-fehér Kishon-filmet, hogy megtudhassuk, mit gondol a mai nemzedék a filmről és az annak alapjául szolgáló témáról.

Szalach lánya: „Szerelmes vagyok Zigibe.”
Szalach: „A Zigi egy askenázi név!”
A lány: „A Goldstein úr is askenázi!”
Szalach: „Vele átverésről van szó, nem házasságról.”

A legtöbb megkérdezett fiatal véleménye szerint életükben szinte egyáltalán nem releváns, ki származik mizrahi vagy askenázi családból, sokan egyébként már maguk is keverékek és olyan is volt közöttük, akinek fogalma sem volt, hogy askenázi vagy mizrahi eredetű a családja. A filmben kiélezett sztereotípiákat megmosolyogták, de nem érezték, hogy azok ma is jellemzőek lennének.

Írnok: „Hány gyermeke van?”
Szalach: „Hat.”
Írnok: „Itt nekem az szerepel, hogy hét.”
Szalach: „Hét? (számolgat magában) Na jó, legyen hét.”

A „kibuc galujot” – a népek olvasztótégelye – tehát mégis elég jól működött az elmúlt évtizedek Izraeljében. Az izraeli társadalomban ma már valóban nincs éles szétválasztás vagy számottevő konfliktus a mizrahi és askenázi zsidók között. Ha jelen is van a tolerancia hiánya, a társadalomban megjelenő többség és kisebbség, nem ez a meghatározó. Aggodalomra más ad okot: az arab–zsidó, a vallásos (haredi) és világi ellentét, a diszkrimináció. De ez már egy másik film témája.

Megjelent az Új Kelet újság 2018. februári számában.

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!