Ronny Edry Pushpin Facebook bejegyzése
Szia Bibi,
A nevem Roni, izraeli állampolgár vagyok, harci egységnél katonai szolgálat, munka, adók, busz, gyermek hegyek, rakéták – lépcsőház, kosárlabda szombaton a srácokkal. A szokásos.
Te nem ismersz engem. De én ismerlek. Évek óta.
Minden grimaszodat, kézmozdulatodat, az összes mondatodat. Kívülről tudom.
Megpróbálok kiszállni ebből. Nem könnyű. Mindenhol ott vagy…
Te ugrassz elő a Facebookon, azonnal átugrom. A sarki boltban a tévéképernyőn is te nézel le rám, lehajtom a fejem, és kimegyek.
A hangodtól nehezebb megmenekülni.
A taxiban a rádióállomás, egy videó, amit valaki mellettem néz, elég belőle egy röpke másodpercnyi… Olyan, mint mikor egy motorkerékpár hirtelen felgyorsul, és biztos vagy benne, hogy ez egy rakétariasztás.
Az egész test megfeszül.
Én úgy éljek, fizikai reakciót okozol nekem.
Biztos van erre szakkifejezés,
az utóbbi években rosszabbodott.
És a választások előtt rémálom lett.
Az első alkalmunk a Cion téren volt, 1995. október 5-én.
Mellette laktam. Az utcán Izrael miniszterelnökének poszterét osztogatták SS egyenruhában, és azt kiabálták: „Rabin áruló”, „Halál Rabinra”. Több ezer ember. Férfiak, nők és gyermekek.
És te ott álltál fönt. Frissen szereltem le, naiv voltam, tele voltam motivációval, hazaszeretettel, Izrael népe egymásért van, idealista voltam, és azt gondoltam magamban… ez nem történhet meg az én országomban. Ez olyan undorító, hogy csak külföldön lehet ilyen… Nincs rá esély, hogy egy politikus ebbe belemenjen. Másnap a lapok azt írták: vadhajtás, maroknyi.
Rabint meggyilkolták.
És téged választottak miniszterelnöknek.
Csak 25 év telt el.
Ugyanaz a fickó, aki letépte egy hónappal a gyilkosság előtt Rabin autójáról a jelet, a kamerára mosolygott, és büszkén mondta: „A szimbólum szimbolikus… Ez azt szimbolizálja, hogy éppúgy, ahogy elértük ezt a szimbólumot, eljuthatunk Rabinhoz is…” Pontosan ugyanez az Itamar, akit beviszel a Kneszetbe.
„Természetes partnerek”.
25 év alatt a „Rabin áruló” taktikává vált, a pártok reggeli köszöntésévé. Ma már nem csak Rabin áruló, az unokája is, a helyettes vezérkari főnök, a védelmi miniszterek, a Moszád és a Sin Bet főnöke, a rendőrfőparancsnok, a főügyész, a média, a művészek, a melegek, az etiópok, a fotómodellek, a fogyatékkal élők, a tanárok, a periféria, a betegek, az arab állampolgárok, a drúzok, az államelnök, az egész baloldal…
Árulók.
Ebben benne van az egész tudásod dióhéjban.
Kahlonhoz intézett szavaid szerint: „Soha nem fogod tudni megszerezni a keleti szavazók szavazatait, csak én tudom behozni őket. Tudom, kit gyűlölnek: utálják az arabokat. És tudom, hogyan adjam ezt be nekik.” (2015)
Ez a tudományod.Nincsenek megoldások… Hozod az ellenségeket, és gyűlöletet teremtesz.
Nem feledem, ahogy az ENSZ-ben azt mondtad: „Beszéljünk őszintén”.
Akkor őszintén: Talán elég volt 13 egymást követő év… Itt az ideje, hogy elmenj?
Őszintén… Azt mondtad: „kezdeményeztem egy olyan törvényt, amelyben van egy záradék, hogy a miniszterelnök nem lehet két választási ciklusnál többet, és azt is megmondom, miért… ha nem teszed meg az első ciklus alatt, akkor talán megteheted a második ciklusban… De ennél többre nincs szükség, tedd a dolgod, és vonulj vissza.” – és szégyenlős, szinte szerény mosollyal még azt is hozzátetted: „És nagyon boldog lennék, ha ez után a munka után (miniszterelnökség) más dolgokat is tehetnék”.
És most jössz… nem egy harmadik ciklusra, nem a negyedikre… egy ötödikre…?
Minek? Van még egy kis sarok, amit elfelejtettél elpusztítani?
Mit akarsz tőlünk? Őszintén? Mi a fenét?
25 év alatt Izrael példás társadalomból, egymás kölcsönös segítéséből egy egoista társadalommá lett a polgárháború szélén.
Mit nem sikerült eddig megtenned?
Tényleg azt hiszed, van valami, egy mikroszkópikus dolog, amit nem tehetnénk meg nélküled?
A fiam (8) és a lányom (12) osztályában nincs kint képed a falon.
Mert a legtöbb szülő, tanár és gyerek, aki elég nagy ahhoz, hogy megértse, szégyell téged.
Rosszul érzem magam.
Gyenge, kimerült, szomorú vagyok. Szorongás, feszültség van bennem, hogy újra jön. Hogy tovább fog uszítani.
Engedjen egy kis nyugalmat, egy másodpercet, hogy ne féljek bekapcsolni a rádiót, és meghallani egy újabb zavaros törvényjavaslatot.
Nem szenvedtünk eléggé?
Ez egy másik gondolatodra emlékeztet: „A nyakig nyomozásba süllyedt miniszterelnöknek nincs erkölcsi és közszereplői mandátuma sorsdöntő dolgok meghatározására, mert valós a félelem, hogy a túlélésének személyes érdeke alapján dönt, és nem a nemzeti érdekek szerint. A helyes dolog az, ha ez a kormány lemond”.
Erre mit mondasz?
Kérlek, kérlek…
És az igazság… hiányzik a régi, otthonos Izrael.
Hogy büszkék legyünk a zászlóra, a képviselőinkre,
hiányzik a miniszterelnök képe az osztályterem falán,
hiányzik az az időszak, amikor egyértelmű volt, hogy egy strici nem lehet a kneszetben,
amikor világos volt, hogy a börtönviselt tolvaj nem lehet belügyminiszter,
hiányoznak azok a napok, amikor elképzelhetetlen volt, hogy az izraeli miniszterelnök fia prostituáltakkal van… állami testőrök felügyelete mellett.
Hiányoznak azok a napok, amikor a fasizmus nem parfüm, hanem szégyen volt.
Együttérzést, egy kicsit együtt levést akarok.
Baloldal, jobboldal, vallásosok, feketék, barnák, vörösek, arabok, marokkóiak, oroszok, nők éneklése.
Egy cseppnyi normalitás.
A jövő heti választások nem a gazdaságról, az oktatásról, Iránról szólnak,
a jövő héten a választások nem a palesztinoktól való elválásról szólnak,
ez a választás a betegségtől való megszabadulásról szól,
a tőled való megszabadulást jelentik.
A választások a cseppnyi normalitáshoz való visszatérést hozzák.
„Ezek F-É-L-N-E-K.”
Egy barátnőm, aki általában velem együtt a Merecre szavazott, azt mondta nekem:
„Ne haragudj, azt hiszem, ezúttal Ganzra fogok szavazni.”
Nem haragszom… mert én is. Ganzra szavazok.
Lássa Bibi, ahogy bezárul a kör.
Ahogy a Te szavazóid közül is sokaknak nem érdekes végülis a fizetés, a megélhetési költségek, a házára eső rakéták. A fő dolog a baloldallal kibabrálni.
Akkor én is.
Nem érdekelnek a politikai elvek, hogy vannak-e ott jobboldali emberek, hogy Hendel írta a nemzetállami törvényt, hogy Bogi támogatja a területek annektálását.
Nem érdekel, hogy a három tiszt egy olyan kampányt indított, amelyben halott terroristákat számolnak.
Nem érdekel, hogy Jair Lapid úgy hangzik, mint egy bútor katalógus.
Nem számít már számomra, hogy a Merec törlődik a politikai térképből.
Csak egy dolog számít.
Menj el.
Néhány nappal ezelőtt határoztam el.
Láttam, ahogy izzadtál a tévében, és mondogattad Ganz, Ganz, Ganz.
Nem beszéltél Iránról, az Iszlám Államról, egy szó sem volt a csendet megtörő mozgalomról, Szudánról, a legfelsőbb bíróságról.
Csak Ganz.
Ganz telefonja, pszichológusa, a teája, amit iszik.
Évek óta ismerlek… és úgy tűnt nekem, F-É-L-T-É-L.
Ahogy azt mondtad: „Ki hagyná, hogy olyan orvos műtse, akinek nem sikerült a műtéte?”
Izrael 2019-ben beteg. A társadalom haldoklik. Külföldre utazik, megnyeri az Eurovíziót, de belül rothadt.
És ha annyira félsz a Ganztól, akkor a gyógyszernek kell lennie.
Mindig elsőnek azonosítod.
Szóval beveszem Ganz-ot, naponta háromszor étkezés előtt.
Azt a tábornokot választom, aki pszichológushoz ment helyetted, és a PSZI-CHO-LÓ-GUS BA MA helyett.
-És ENNYI.
Minden nap jobban szeretem a Jair Lapidot a Miri Regev-nél,
Bogit a Bennetnél,
Askenázit Erdánnál,
Heimovicsot Sakednél,
Selachot Steinitznél,
Hendelt Bitonnál,
Barbibait Gamlielnél,
és Meir Cohent Amir Ohanánál.
Minden nap.
És bárcsak Sztav Safir lenne a külügyminiszter és Tamar Zandberg az oktatási miniszter.
De ha nem… az sem baj. Legközelebb.
A legfontosabb
először is,
hogy elmenj.
És néhány év múlva semmi sem marad belőled.
Mert nem volt semmi.