“Olvasjál még”, kéri Rafi, nyúz, csak jöjjön a következő rész a Ruminiből, nem elég neki egy teljes fejezet, amit már fél órája olvasok fel neki. Két lapot olvasok még a következő részből, a fejem leesik, amikor abbahagyom. Rafi kipattan az ágyból, inszomniás a gyerek, mióta megszületett, kisbabaként minden este üvöltött, mielőtt elaludt, ehelyett most engem nyúz. Már ha otthon vagyok és nem edzésen. Két órát ugrálni este kilenc és tizenegy óra között könnyebb, mint beleimádkozni a gyerekbe az álmot.
Amióta viszont a tanárok sztrájkolnak és délelőtt tízkor kezdődik a tanítás, Rafi biológiai órája is kitolódott egy órával, vagyis tizenegy óra előtt nem alszik el a hatéves nagyfiam, mi lesz velünk így? Dror a melatoninra esküszik, ezért újabban nem gyújtunk villanyt este, hátha a hormonok jobban beindulnak. Egyelőre annyi hasznunk van ebből, hogy észrevesszük az első csótányt, valószínűleg egy komplett csótánycsalád hírnökét, aki már éjszakának hitte az estét, amikor először nem gyújtottunk villanyt, és előmerészkedett.
Rafi a múlt héten megtanult biciklizni, úgyhogy mostantól megvan a mindennapi programunk iskola utánra. A bicikliúton megyünk, Rafi elől, én utána Nadavval, aki mögöttem ül gyerekülésben. After every uphill there is a downhill, szól az amerikai rokonom kulcsmondata, amit akkor hallottam tőle, amikor elkezdtem biciklivel járni Jeruzsálemben, és eléggé megszenvedtem a hegymeneteket. Hiába, nem könnyű biciklizni ebben a városban. Igaz, nem tudok olyan dolgot mondani, ami Jeruzsálemben könnyebb lenne, mint máshol Izraelben. Mégis azt választottuk Drorral és választjuk minden nap, hogy Jeruzsálemben éljünk. Remélhetőleg a gyerekek is megszokják majd, és megtanulják, hogy nem mindig a könnyebb élet a jobb. Talán.
A könyvhétre biciklizünk, az Első állomás melletti placcon állnak a standok, Rafi képregényt vesz és fantasy-sorozatot, másnap már ezekkel szerelem le őt a Ruminiről, olvasson csak egyedül este tízkor, mint egy tinédzser, csak engem hagyjon aludni. A leterített háncsszőnyegeken várják a gyerekek a beígért programot. Hat órakor még mindig tűz a nap, a Nadavnak vásárolt színezőfüzettel takarom el a fejemet, hogy ne égessen annyira, aztán megérkezik végre a bohóclány, aki az első szóval megadja az alaphangot, már most kiabál, mi lesz ebből később, kérdezem magamtól feleslegesen, már megint semmi átmenet vagy fokozódó feszültség. Rögtön a csúcson vagyunk, kihangosítva. A gyerekek láthatóan nagyon élvezik. Felnőtteknek szóló műsor, élőzene, beszélgetések, irodalom, stb., dedikálás nincs. A Vörösmarty teret a szoborral, a fák levelein átszűrődő napfénnyel látom magam előtt, amikor lehunyom a szememet, hogy ne a bohóclányt kelljen néznem. A melegen simogató júniusi napra gondolok, és a hosszú magyarországi alkonyokra, a lassú tempóra, amivel a magyarok elbúcsúznak a nappaltól és mennek bele az éjszakába.
Szeretném sokszor megállítani az időt, hogy át tudjam élni, ami történt velem aznap, de túl gyorsak a percek és az órák, hiába kapok utánuk. Jó lenne minden izraeli napra egy-egy magyar nappal rápihenni, a helyére tenni a dolgokat, helyzeteket, mérlegelni, és megérteni, mit éltem át, és várni óvatosan a holnapot. Ehelyett száguldás van és pörgés: a helyzetek és emberek leperegnek rólam, nem tudok lépést tartani velük.
Amint kinyitom a szememet, meglátom az ismerős család gyerekét a színpadon, a bohóclánnyal beszélget, nahát, akkor a mamájának is itt kell lennie. Váltok vele pár szót az előadás után, majd hazafelé a standoknál is belefutok ismerősökbe, jól van, ti is megvagytok még, nahát, született még egy lányod, amióta nem találkoztunk, mazal tov.
Szerdára az iskola utáni programoknak egyszerre csak vége lett, mert az iskola sem nyitott ki reggel, aztán másnap sem, és a napok nyúlós masszává változtak. A munkaóráimat nem tudtam beszuszakolni a két napos kényszerszünetbe, ezért megadtam magamat a zuhanásnak, és feladtam a hét második felére szóló terveimet. Keddig azt hittem, nehéz az életünk, aztán este megértettem, hogy könnyű volt, hiszen végülis volt iskola, ha kevesebb órában is a szokásosnál. Pénteken aztán váratlanul kinyit a suli, mintha mi sem történt volna. Az osztályfőnök józanságának köszönhetően szülők nélkül tartják meg az évbúcsúztató ünnepséget, vagyis a közös reggelizést a gyerekek, valóban sok lett volna együtt bulizni a két napos sztrájk után. Így aztán péntek délelőtt megmaradt a három szabad órám, amit végre munkával tölthettem, a szombatra való felkészülést Drorra bízva, aki jó szokása szerint bevitte a gyerekeket a belvárosba péntek délután, ahol én is csatlakoztam hozzájuk később, és ahol aztán elért minket a szombat így is.
