Június 3-án Attila Somfalvi tollából jelent meg egy írás a Yneten, ami az Izraelben élő kocsíni zsidók elmúlt hónapokban támadt lázas családfakutatásáról szól. Mint írja, a MyHeritage segítségével több mint 400 család dolgozik a családfáján, ami eddig 9000 ember adataira terjed ki, ám ez a szám bizonyára nem a végleges adat.
Tíz évvel ezelőtt négy gyerekkel és három bőrönddel indultunk India déli részére, egészen pontosan Kocsínba. Fél évet szándékoztunk Kerala államban tölteni, aminek első hónapját szántuk arra, hogy megismerjük, feltérképezzük a valaha virágzó kocsíni zsidó közösség egyre fakuló nyomait. A 3, 5, 9, 11 éves gyerekek és az apukájuk igazán megadóan, sőt lelkesen támogatták az elképzelésemet, miszerint egy dokumentumfilmben foglaljuk majd össze a tapasztalatainkat. Természetesen sok kalandban volt részünk, ami önmagában megérne egy egész kis könyvet, számtalan feljegyzés készült az utunkról, sőt rövidfilmek is szép számmal, de dokumentumfilm, az nem.
Utazásunk állomásait nem terveztük meg előre, az első éjszaka szálláshelyét sem foglaltuk le, gondoltuk, majd alakulnak a dolgok. Kocsínba érkezésünkkor egyetlen név lapult a tárcámban, Sarah Cohené, akiről annyit tudtam, hogy ő a lelke, sőt vezetője a megmaradt kocsíni zsidóknak. Ellentétben más zsidó közösségekkel, itt nem volt üldöztetés, nem volt gettó, elmaradt a megsemmisítésüknek még a terve is. Zsinagógáik mégis elhagyatva állnak, részben felújítva, részben szívszorító állapotban a városokban, ahol annak idején több ezer éven át éltek, kereskedtek, hajóztak. Mi vetett hát véget ennek a közösségi életnek?
1948. május 14-én megalakult egy állam a Közel-Keleten. Két évvel később, 1950-ben a kocsíni zsidó közösség tagjai pedig felültek a repülőre, és búcsút intettek szülőföldjüknek. Voltak persze, akik öregek voltak már az újrakezdéshez, és voltak, akik azt gondolták, maradniuk kell ott, ahol születtek, hiába adták át generációról generációra az álmot és az üzenetet, hogy egyszer majd visszatérnek őseik földjére, Izráelbe.
Anyaként, nőként, zsidóként találkozni akartam ezzel a Sara Cohennel, aki például nem szállt föl a repülőre. Hitte, hogy valakinek, vagy valakiknek ott kell maradni az 1567-ben épült zsinagóga közelében, hogy üzemeltetni tudják azt, és ne szakadjon meg a folytonosság.
Azt hiszem, a budapesti lakásunkban meseszerűen elképzelt találkozás a valóságban még erősebbre sikeredett, bár az elképzeléseim között olyan képek is felvillantak, hogy ülök szemben ezzel az idős asszonnyal, kamerám rászegeződik, és diskurálunk. Mondhatnám, hogy semmilyen eredménnyel nem jártam, hiszen nem készült ilyen felvétel, mégis, ami akkor ott elindult bennem, az többet ér ma számomra, mint egy nagyon különleges riport.
Kocsínba közel 20 órás repülőút után érkeztünk, amiben volt néhány előre betervezett átszállás, meg egy Abu Dhabiban való pár órás várakozással megspékelt kényszerleszállás is. Ennek ellenére a fáradtságunkon túllendített minket az új helyre érkezés izgalma. A szállásra való megérkezés után rövid pihenőt tartottunk, majd fölkerekedtünk, hogy megkeressük a zsinagógát.
A Paradesi, vagy más néven Mattancherry zsinagóga könnyű turistacélpontnak bizonyult, szemben az összes többi felkeresni szándékozott keralai zsinagógával, de akkor még friss turistaként fogalmunk sem volt, mit jelent a valóságban teljesíteni azt a vágyamat, miszerint ezeket a helyeket személyesen óhajtom felkeresni.
A Paradesi zsinagógát életünkben először együtt láttuk Gergővel ’96-ban, méghozzá a tel-avivi Diaszpóra múzeumban makettként. Rögtön ráismertünk. Minden megható és szép volt benne, a kerámia padlótól kezdve – aminek minden kockája apró részletekben tér el a többitől – egészen a csillárokig. A gyerekek a padlón ülve játszották a rejtvényújságból jól ismert “Találd meg az öt apró különbséget!” című játékot, amíg mi tátott szájjal bámultunk körbe. Amikor megállapítottuk, hogy mostantól egy hónapig akár minden nap visszajöhetünk, akkor tudtunk csak mindannyian kimenni az épületből. Úgy gondoltam, az utcán fel-alá járkálva, kérdezősködve fogom megtalálni Sarah Cohent. Azóta sem értem, hogyan lehet, hogy bárkit kérdeztem, csak ingatta a fejét, és nem felelt.
Ahogy a főutcán jöttünk-mentünk, Eszti, az akkor 3 éves lányunk minduntalan egy sárga alapon fehér tűpöttyös, hímzett ruhácska megvételére buzdított bennünket, ami alatt rendre elhaladtunk, hiszen egy vállfán lógott az utca közepére kifeszített dróton, több más ruhával együtt. A sokadik elsétálás alkalmával betértünk a boltba, hogy megkérdezzük, mennyibe kerül. Titkon azt gondoltam, hogy a szemérmetlenül magas bazárbeli árat hallva majd lesz elvi alapom, hogy nemet mondjak. A ruhát persze rögtön leakasztották a helyéről, kedvesen betereltek bennünket a hűs üzlethelyiségbe, aminek a végében lakótér látszott. A ruhát Eszti azonnal magához mérte, teljesen pontosan az ő mérete volt, és döbbenetesen alacsony árat kértek érte. Nem volt szívünk és okunk nemet mondani rá. A kézzel hímzett, puha pamut nyári ruha lett az Indiában töltött fél év kedvenc darabja.
A pénz átadásánál egy idős, szemüveges asszony kapcsolódott be a társalgásba, aki a sarokban ült egy fotelben, addig észre sem vettük. Elmesélte, hogy ebben a műhelyben minden ruha egyedi darab, maguk varrják és hímezik őket, évtizedek óta semmit sem változott a munkamódszer. A ruhát könnyű, szakszerű mozdulattal tette a szatyorba, amibe egy névjegykártyát is becsúsztatott. Udvariasan elköszöntünk, és kifordultunk az utcára.
Mindenkinek megígértem, hogy csak még most az egyszer végigmegyünk, hátha valaki útbaigazít. Automatikusan nyúltam az utcán a szatyorba, kíváncsi voltam, hogyan néz ki Keralában egy névjegykártya, amit manapság már Budapesten alig használnak. A kis kártyán a következő név állt: Sarah Cohen. Azonnal megálltam, megfordultam és visszarohantam a boltba, a családom alig tudott utánam ügetni, nem értették, mi történhetett. Berobbantam az üzletbe, a hölgy ugyanott, ugyanabban a pózban ült. Hevesen vert a szívem, alig tudtam nem összevissza dadogni.
Vettem néhány mély levegőt. Röviden és világosan előadtam, hogy őt keresem, Magyarországról utaztam idáig, hogy vele beszélhessek. Szeretnék felvenni vele, és esetleg másokkal egy pár beszélgetést az eltűnőben lévő közösségről. Hangja nyugodt volt, és végig a szemembe nézve válaszolt. Azt mondta, hogy nem én vagyok az első, és valószínűleg nem is az utolsó érdeklődő, és tudja, hogy ez biztosan nagyon izgalmasnak ígérkező téma, de nemet kell mondjon. Nem nekem személyesen, hanem mindenkinek.
Hosszú évek óta nézi, érzi a sorvadást, tisztában van a történet végével. Évek óta az Izraelből érkező, gyökerüket kereső elszármazottak, vagy zsidóságuk indiai változata után érdeklődő turisták segítségére szorulnak a szertartásokon, mert már rég nincs meg a minján. Tudja, hogy a közösség napjai meg vannak számlálva, mégsem szeretne olyan filmekben szerepelni, ami a kihalásukról szól. Szeme okosan csillogott, fáradt volt és öreg. Bólintottam, és azonnal letettem a szándékomról.
Hazamenet a riksában hatan összepasszírozódva zötykölődtünk. Azon gondolkoztam, hogy vajon lesznek-e olyan fiatalok Izraelben, akik szembesülve kocsíni gyökereikkel elhatározzák, hogy visszatelepülnek, hogy ne szakadjon meg a több ezer éve tartó folyamat. Talán most, a tömeges családfakutatás alkalmával, amikor a generációk között elindult a múlt felgöngyölítése, talán most valakinek eszébe jut rajtam kívül is ez az opció. Kérdés persze, hogy az egykor Salamon által kereskedni odaküldött ősök küldetésének lejárta után van-e reális ok a folytatásra?
A kocsíni zsidók különböző csoportjainak története, kultúrája még nem tűnt el. Most fogják továbbadni az érdeklődőknek, ahogy adták szájról szájra több ezer éven át. Eddig ez keveseket érdekelt a leszármazottak közül. Ilyen egyszerű és gyönyörű dolog a családfakutatás.
Blogger
