Tamar Ron merészen álmodozó családból származik, s maga sem adta fel ábrándjait. Nagyszülei Izraelről fantáziáltak előbb Magyarországon, majd őseik földjén, szülei részt vettek az izraeli televízió életre álmodásában, ő maga pedig egészen különös vágyálmot talált ki magának kislány korában, amit természetesen meg is valósított.

Brünn Jenő, a nagypapa (balra) és öccse, Natan – fotó: családi kép

Tamar anyai nagypapája, Brünn Jenő, későbbi nevén Jona, mérnök volt, s a pesti Műegyetemen tanult. Ott ismerkedett meg az 1903-ban, Budapesten megalakult Makkabea cionista diákegyletben Herzl tanításaival, s a szervezet egyik oszlopos és harcos tagja lett, aki személyesen is felkereste az Ősújország megálmodóját. A családi legenda szerint egyszer éppen hozzá utazott írásaival felszerelkezve, hogy alaposan megvitassa vele a cionista gondolatokat, amikor a Monarchia titkosrendőrei elfogták, és kihallgatták. Nem esett kétségbe, azt mondta nekik, hogy épp ehhez az őrült cionistához tart, viszi magával a könyveit is, hogy mind visszaadja neki, és megmagyarázza, mekkora ostobaságokat állít. Szabadon engedték, és folytathatta útját a rajongva tisztelt országálmodóhoz. Az első világháború után, 1920-ban egyik, építész testvérével felkerekedett, és álmait megvalósítani Palesztinában költözött. Jeruzsálemben telepedtek le, ahol a magyar cionista mérnökcsoport tagjaként részt vettek a város modern világvárossá fejlesztésében, többek közt csatornázásában, új negyedek életre hívásában.

A Brünn család már Palesztinában – fotó: családi kép

Volt egy unokahúga a család Nagylakon maradt ágában, aki orvos szeretett volna lenni, már meg is kezdhette volna az egyetemet, de végül a numerus clausus miatt mégis elutasították. Kihívta Palesztinába, ahol, ha doktor néni nem is lett belőle, de hamarosan összeházasodtak. Első lányuk születésére a nagymama még visszament Magyarországra, de előbb összes testvérüket kihozatták, majd még a vészkorszak előtt idős szüleiket is sikerült kimenteniük, és így a cionizmusnak hála, az egész család megmenekült a haláltáboroktól.

Így történhetett meg, hogy Tamar és két bátyja már a harmadik generáció volt, aki Jeruzsálem Rechavia negyedében a Héber Gimnáziumban érettségizett. Előbb nagypapája legfiatalabb öccse, majd édesanyja, végül az unokák. Édesanyja már itt született, de beszélt magyarul, és így hamar szót értett a második világháború után a cionista mozgalommal Budapestről Palesztinába érkező, majd a Függetlenségi háború után egy évig sebesülten fekvő édesapjával, aki viszont még nagyon törte a hébert, amikor egy magyar rendezvényen megismerkedtek. Édesanyja grafikus és designer volt, édesapja fotós, majd könyvtáros és tudománytörténész lett. Ő a holokauszt idején nem tanulhatott, inasiskolába kellett mennie, de már negyven fölött, családapaként egyetemre járt, sorra szerezte a diplomákat, és még a doktorátusba is belefogott. Szülei mindketten részesei voltak az izraeli tévé létrehozásának, édesanyja indulásától egészen nyugdíjazásáig a grafikai osztályon dolgozott.

Hogyan kerültél ilyen szabályos, polgári családból Afrikába?

Valahogy kiskorom óta mindig erről olvastam. Tarzanon nőttem fel, Afrikáról, a majmokról álmodtam, mióta az eszemet tudom. De a környezetem reakciójából hamar arra a következtetésre jutottam, hogy ez egy lehetetlen, képtelen fantázia. Aztán olyan 10-12 éves voltam, amikor a kezembe került Jane Goodall csimpánzokról szóló könyve, és láttam, hogy vannak, akik ugyanarról ábrándoznak, mint én, és meg is valósíthatják. De én sokáig nem mertem nagyot álmodni.

Hogy kerültél aztán mégis Afrikába a majmokhoz?

Tamar egy csimpánz-árvaházban Afrikában

A leszerelés után a jeruzsálemi bibliai állatkertben helyezkedtem el, ahol állatokat gondoztam és gyerekcsoportokat vezettem. Tanácstalan voltam, hogy merre tanuljak tovább, az orvoslás is érdekelt, a rajz, a design is. A hadsereg a frissen leszerelteknek pályaválasztási tanácsadást biztosít, elmentem rá. A tesztek után a pszichológus megkérdezte: „Mit akarsz csinálni?” Mondtam neki, ezért jöttem hozzád, hogy megtudjam. Mire megkérdezte, hogy mi a legmerészebb álmom. Mondtam neki, hogy van egy egészen vad fantáziám, de azt nem mondom el, mert kinevet. De ragaszkodott hozzá, ki vele! Ekkor sok év után ki mertem mondani megint, bevallottam, hogy Afrikába akarok menni majmokat kutatni. És erre váratlanul azt felelte, hogy vannak emberek, akiknek ez a munkájuk. „Miért ne lehetnél köztük?” Ez a mondat megváltoztatta az életem. Mindenki megérdemelné, hogy valaki ilyen mondatot mondjon neki. Miért ne? Miért ne valósítsuk meg az álmunkat? Azt mondta: „Gondold végig logikusan, mit kell tenned. Egyetemre kell menned, első fokozatot szerezni biológiából.” Azonnal beiratkoztam. Mikor oda jártam, kérdezték tőlünk, miért jöttünk. Volt, aki azt mondta, hogy a mikrobiológia érdekli, volt, akit a genetika foglalkoztatott. Én meg mondtam az afrikai majomkutatást. Mindenki azt hitte, hogy viccelek.

Tamar Dél-Afrikában a lakókocsi előtt , ahol 3 évig élt – fotó: Tamar Ron

Milyen úton jutottál el végül Afrikába?

A BA után felvettek Gerald Durrell egyik kurzusára Jersey-ben. Ott három hónapig a kihalásveszélybe került állatokról tanultam az ő saját állatkertjében, ahol csupa ilyen állat élt, és a szaporításukat és szabadba való visszaengedésüket ismerhettük meg. Sokat okosodtam, és érkezett egy ismert csimpánzkutató vendégtanár. Megkérdeztem tőle, merre lépjek tovább az álmom felé. Ő mondta, hogy van számomra egy ajánlata, amit önkéntes munkában kell elvégezni. Zambiában alapítottak egy csimpánz-árvaházat, ahol azokat a kis majmokat nevelik és szoktatják vissza a természetbe, akiknek megölték a szüleit. Egy fél évet töltöttem ezen a helyen, és két kutatást is csináltam, de aztán nem sikerült ösztöndíjat szereznem, hogy ebben a kutatásban folytassam az MA fokozattal a tanulmányaimat. Kenyában is találtam egy izgalmas projektet, ahol egy tudós oldalán abszolválhattam volna a következő fokozatot, de ahhoz sem sikerült anyagi hátteret, ösztöndíjat szereznem. Visszajöttem végül Izraelbe a mesterfokozathoz, hogy aztán a PhD-vel folytassam a majmok tanulmányozását, mert az MA birtokában már könnyebb ösztöndíjat találni. Növényekkel dolgoztam a mesterfokozatért. Amikor a témavezető professzoromat kérdezték: „Hogy kerül hozzád a Tamar?”, azt felelte, hogy ő az én missing linkem, vagyis a törzsfejlődésben a majom és az ember közötti hiányzó láncszem – persze a majmok felé. Mikor már megvolt a diplomám, és épp belefáradtam az ösztöndíjkeresésbe a doktorátushoz, Izraelbe látogatott egy dél-afrikai mongúzkutató, akitől megtudtam, hogy egy kollégája az egyetemen éppen egy majomprojekthez keres tanítványokat odahaza. Így Dél-Afrikában a páviánok kutatásával szereztem meg a PhD fokozatot. 1989-től három évig Afrikában, egy természetvédelmi területen, egy lakókocsiban éltem, és figyeltem őket.

Pávián embert kutat – fotó: Tamar Ron

Mit lehet három évig nézni a páviánokon?

Minden nap velük voltam, igazi boldogság volt, pedig fizikailag nehéz volt, nem volt folyóvíz, áram. A nőstények hierarchikus kapcsolatai volt a témám – lényegében a politikai életük. A páviánok csodálatosak! Ez egy szinte hihetetlen mértékben politikus állat. A pávián születése pillanatától az utolsó lélegzetéig majomtársadalomban él. És mindig ugyanabban a társaságban. Mi néha el tudunk szökni, de ők nem. Ha eltávolodik a csoporttól – főként, ha nőstény, vagy fiatal -, akkor megölhetik. Jó esély van rá, hogy valaki azonnal felfalja, vagy jelentős veszélybe kerül. A nőstényeknek különösen nehéz, mert állandóan idegesítik őket a táplálékkal: az erősebbek elveszik tőlük, mindig belső harcok zajlanak, és ezért néha el kell bújniuk, hogy ne lássák őket, ha szereztek valami finomat. De ilyenkor, egyszer csak, ha már jóllaktak, felemelik a fejüket, észreveszik, hogy egyedül vannak, és rettenetesen megijednek. Van egy „elvesztem” kiabálásuk, hogy visszataláljanak. A belpolitikájuk őrületes. Ebből lett a doktorátusom. Ha megismerkedsz velük, látod az intelligenciájukat, és elképedsz. A páviánok nem emberszabásúak, de viselkedésükben nagyon közel állnak hozzánk, részben mert főként ők is a földön tartózkodnak, szemben mondjuk az evolúcióban fejlettebb fokon álló csimpánzokkal.

Az ember érdekel a majmokban?

Egy árva páviánnal – fotó: Tamar Ron

Nem csak. Naná, hogy az ember érdekel, nagyon, én is ehhez a fajhoz tartozom, de a viselkedés érdekel a legjobban. A majmokról tanulva magunkról is tanulunk, de róluk is. Amikor intim módon megismerkedsz egy másik fajjal, ahogy az embereket már megismerted, az egy csodálatos élmény, nincs ehhez hasonlítható. Nem építesz olyan kapcsolatot velük, mint mondjuk a kutyáddal, nem érsz hozzájuk, csak ülsz és figyeled őket. Ez egy folytatásos telenovella. Minden nap történik valami érdekes, amikor kimész a terepre, soha sem unalmas. Próbáltam megmutatni ezt másoknak is, küldetésemnek éreztem, hogy másokkal is megszerettessem őket, mert Dél-Afrikában nem nagyon szeretik a páviánokat, megölik őket. Én viszonzásképpen mindenért, amit tőlük tanultam, lobbiztam értük. Egyszer mutattam őket valakinek a terepen, de tíz perc után feladta, nem értette. Azt mondta, mindig ugyanazt csinálják, hogy bírod évekig bámulni őket? És akkor próbáltam bemutatni őket, mondtam neki, ott van Flesh, aki egy nagyon szép, erős hím, mire rám nézett, mintha legalábbis perverz lennék: „Mi szép benne? Egy pávián! Mindegyik csak pávián!” Egyszer, emlékszem, jött egy pár egy videokamerával, ami akkor még ritkaság volt, és kölcsönadták egy napra. Egész nap boldogan filmeztem, de ők is tíz perc után udvariasan leléptek, nem bírták végignézni. Hiába magyaráztam, hogy most így csinál, most meg úgy. Megtanultam azt is, hogy nehéz ezt átadni, kevesen látják, amit én látok. Pedig ha megismered őket, elképedsz, hogy micsoda manipulációs szinteket gyakorolnak, mennyire politizálnak.

Afrikában egy természetvédelemben dolgozó munkatárssal – fotó: Tamar Ron

Hogyan folytattad a doktorátus után?

Akkoriban válaszúthoz értem: folytathattam volna a majomkutatást, és kaptam is rá ajánlatokat, de úgy éreztem, nem lenne helyes erre az útra lépnem, mert a természet válsághelyzetben van. A kutatással csak magammal törődnék, és nem venném figyelembe mindazt, amit láttam. Elhatároztam, hogy inkább a természetvédelem ügyének szentelem az életem, mert nem nézhetem majmokat figyelve tétlenül, ami történik, inkább hatni próbálok a dolgok alakulására. Visszajöttem Izraelbe, és nyolc évig zoológusként dolgoztam a természetvédelmi hatóságnál. Közben mindig rettenetesen visszavágytam Afrikába, pedig nagyon szerettem a munkámat, ami elég nehéz volt, főként a szervezet „belpolitikája” miatt. Az én hozzáállásom kicsit más, jobban az állatok szemszögéből nézem a dolgokat, valahogy nőiesebben, tudományosan, de érzelmileg és morálisan is figyelem a történéseket. Miközben elfogadottabb ezeknek a szempontoknak a szétválasztása, tiltott az etika belekeverése a tudományba, ami számomra elfogadhatatlan.

Tamar elefántcsont-kereskedőket próbál meggyőzni a természet védelméről – fotó: Tamar Ron

Ez a korszak úgy ért véget, hogy az angolai kormány látogatásra hívott, hogy segítsek megírni nekik egy projekt-pályázatot, egy kutatási felhívást a trichetusok, a tengeri tehenek védelmében. Ez egy ritka, folyókban élő emlősállat. Ez az út két hétig tartott, de aztán rögtön újra hívtak egy másik ügyben hosszabb időre, amit a norvég kormány fizetett. Az egy másfél éves projekt volt, amit átadtak az ENSZ-nek, és akkor az ENSZ dolgozója lettem. Ebben a minőségemben már az ezredforduló után öt évig dolgoztam Angolában, eleinte a háború közepén, de közben aláírták a békét. Természetvédelmi területek rehabilitációjában és új természetvédelmi területek létrehozásában vettem részt.

Nem bántad meg, hogy elhagytad a majmokat?

Tamar Izraelben, lakásában – fotó: a szerző

Azért sokat látom őket, de ma már nem csak Angolában, hanem számos afrikai országban természetvédelmi projekteken dolgozom, rajta vagyok az ENSZ tanácsadóinak listáján, és több hasonló efféle névsorban szerepelek. Állandóan kapok ajánlatokat Zambiából, Namíbiából, néha ilyeneket fogadok el, néha én találok ki, én kezdeményezek új projekteket. Van egy  kurzusom is „a természetvédelem politikájáról”, amit Captain egyetemén, és itt Izraelben is tanítottam. Főként Afrikában tartózkodom különböző projekteken. Rájöttem, hogy az élővilág védelméhez nem elég ökológusnak lenni. Minden baj az emberhez köthető, és megoldásukhoz mélyen meg kell érteni a velük kapcsolatos érdekeket, konfliktusokat.

A világpolitika Afrikára is hat?

Tamar otthona az afrikai emlékekkel – fotó:a szerző

Természetesen. Még Trump megválasztása is hat. Fontos esemény volt kilépése a párizsi egyezményből. A természetvédelem nagyban függ a gazdag országok pénzügyi adományaitól, emiatt is számít. És Trump megpróbálja csökkenteni a természetvédelmi parkokat is Amerikában. De még ha csak a kinyilatkoztatások szintjén mérne csapást az ügyre, már az is jelentős lenne. Ma már tudom, hogy az élővilág védelméhez az emberekkel kell dolgozni, rájuk kell hatni, ez a legfontosabb.

Ha tetszett az írás, támogass minket, hogy több ilyet készíthessünk!

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!