Nincs fontosabb dolog, amit a következő három percben tehettek. Tényleg. Egyszerűen olvassátok:

Valaha volt az én, nem felfuvalkodott, isten őrizz, mindössze büszke arra, amire csak én, a kilencven éves lehet büszke: hogy még mindig vezet, úszni megy minden reggel fél hatkor, nincs műfogsora, és még mindig dolgozik, önálló, egyedül él, soha nem vett be altatót, fehér haja nem ritkult meg.

És egy nap mintha tűt szúrtak volna bele, az én kiürült, összetöpörödött, nem maradt benne semmi. Csak egy kezelt a geriátriai rehabilitáción. Tejbegrízt eszik reggel, délben és este, mint egy csecsemő, szégyenszemre fiatalemberek fürdetik, a pipi, kaki, popsi nyelvén beszélnek vele, mint egy kisgyerekkel. Zora nővér, a húgyhólyag főpapnője délután ötkor utasítja: “Pisilj, most! Vagy…” – s kezében a katéter fenyegetése. A húgyhólyag, aki az évek során hűen szolgálta az ént, nagyon megsértődik: ő nem parancsszóra működik, ez nem az ő órája. Amint eltűnik a fenyegetés – derülten kiürül.

Az én gondolatai is összetöpörödnek, a felkelés, fürdés, evés, és a tolókocsiban ülés között mozognak. Még hízeleg is a nővéreknek és a gyógykezelőknek, nehogy megharagítsa őket, mindent megadón elfogad, még azt is, hogy mély álmából ébresztik éjjel kettőkor, a reggel kilenc órai felkelésre készülődve. Rend van. Tilos az ágyban feküdni kilenctől délig, tilos felkelni az ebédlőasztaltól a gyógyszerosztás előtt. Nincs, aki végigtolja a tolókocsit a folyosók hosszán, hacsak nincs egy közeli rokon lélek. Gyerünk, erősíteni a karizmokat és türelemmel várni, amíg valaki felszabadul a lefekvéshez.

Katonazenekar jön a véneknek játszani, jesivatanulók osztanak nekik virágokat a szombat tiszteletére, és táncolnak, hogy felvidítsák szívüket. Diáklányok a szociális gondozó nővériskolából kérdések százait permetezik, szeretnék tudni: boldog vagy-e? És az én fellázad: micsoda kérdés ez? Csak az amerikaiak hisznek a boldogságban, mint állandó helyzetben. Kilencven évesen a fáradtság beépített elem. Emlékszel a személyid számára? Remek. Az én láthatatlan, a feje felett beszélnek állapotáról a kísérővel. Mit képes már ő tudni magáról? Az én tudja a helyét…

Néha megkérdik a tolókocsiban ülő öregasszonyt: ön nem Ruth Bondy? És ő válaszol: “igen, voltam valaha”. Csak semmi önsajnálat, csak nem feladni, megkövetelte magától az évek során. Menj, beszélj a töpörtyű énnel, mazsola méretben. De csak áztasd meg egy kis vörösborban, formát kap, talán visszatér hozzá az önbizalom árnyéka, törékeny, pillanatnyi, múló. “Segítség kell, nagymama?” – “Igen”, és utálom ezt. Önállónak lenni valaha még, a lakásom magánéletét élni. Írni, még hülyeségeket is, a töpörödött énről.

Hazatértem. Alig lélegzem.

Láncszem a természet szövedékében. És izraeli is. (A “provokál” néhány szinonímája szükség esetére: abajgat, babrál, bánt, birizgál, bizgerél, bolygat, bosszant, bőszít, cseszeget, csesztet, cukkol, dühít, feszeget, firtat, háborgat, heccel, hergel, húz, idegel, idegesít, incselkedik, ingerel, irritál, kötekedik, macerál, nem hagy békén, nyaggat, nyektet, nyúz, piszkál, piszkálódik, rejcol, szekál, szekíroz, szívózik, szurkál, zaklat, zargat, zavar, zseníroz.)

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!

MEGOSZTÁS