De mi lesz, ha fiú? – kérdezi férjem, rémülettel a szemében, miután elújságolom neki az örömhírt, hogy megint terhes vagyok. Én is megfagyok egy pillanatra. Majd megoldjuk valahogy – motyogom magam elé. Hiszem is meg nem is.

Az ultrahangon aztán az orvos megkérdezi, tudni akarjuk-e a nemét. Megszorítom uram kezét, és egyszerre bólintunk. Fiút vagy lányt szeretnének inkább? – kérdezi, hogy kicsit húzza az időt. “Óóó hát nekünk az mindegy. (Igen, mindegy – kontráz férjem). Csak egészséges legyen (Igen, egészséges) – mondjuk egymás szavába vágva.

Gratulálok, kislányuk lesz – böki ki végre. Nadav két keze a magasba repül, én pedig sikongatok örömömben. Az orvos megállapítja, hogy kicsit hülyék vagyunk. A vizsgálat után felszabadultan lépünk ki az utcára. Egymásra nézünk, és szinte egyszerre mondjuk: nem lesz brisz.

A nagyfiam britjére lelkesen készültem. Újbetértségem minden boldogságával cirógattam növekvő pocakomat és a bentlakó kisfiút, és ígérgettem neki, hogy fantasztikus zsidót csinálunk belőle. Kitaláltam, melyik zsinagógában kerül majd sor a nagy eseményre, honnan hozatjuk a kiddusra (fogadásra) az ételt, kiket hívunk meg.

Uram kissé kevésbé volt lelkes. Cikkeket olvasott és tanulmányokat. “Fáj-e a gyereknek a körülmetélés”, “körülmetélt szex” és “körülmetélés alternatívái” – sorakoztak a kifejezések a keresőjében. Már a nyitóoldal is a circumcisio-t taglaló website volt.

Aztán persze megtört. Mohel-t kerestünk és találtunk, készültünk a nagy napra. Én lelkesen, ő kevésbé.

A brisz előtti nap délutánján épp újszülöttemet ringattam, amikor halkan megreccsent bennem valami. Az elszántságom volt az. A hitem, hogy a nyolcadik napon nekem tényleg bántanom kell ezt az apró ártatlant. Másnap reggel, amikor a zsinagóga felé toltam a gyereket, már legszívesebben a másik irányba mentem volna. Rohadjon meg ott ahol van az ezernyi kisszendvics meg a hidegtál. Én nem teszem ki ilyesminek az én újszülöttemet.

Aztán persze kitettem.

A meghívott rokonoktól és barátoktól kapott rengeteg ajándék napokig érintetlenül hevert a nappali sarkában. Nagy, frissen recsegő ajándékzacskók és kisebb, ígéretes borítékok kecsegtettek minket beltartalmukkal – ám mi nem tudtunk hozzájuk nyúlni. Vérdíj, gondoltuk. A mohélnak, aki kedves, türelmes embernek nézett ki, naponta kétszer küldtem fényképes beszámolókat arról, hogyan gyógyul a baba megsebzett tagja, és szorongva vártam válaszát.

Aztán megint terhes lettem, és akkor már tudtuk, hogy ezúttal vérre menő harcot kell majd megvívnunk magunkkal (és másokkal), ha fiú a gyerek. Mert saját vívódásaink túl mi még ráadásul határtelepülésen is élünk. Givátájimban.

Csupán két utca választ el minket Tel-Avivtól, de egészen pár évvel ezelőttig városkánk inkább volt az első orosz alija nyugdíjasainak központja, mint a felvilágosult nagyszomszéd kistestvére. Azóta azonban van vegán éttermünk és gourmet kávéboltunk. Az éttermekben már nem szitokszó a szójalatte, és sushizóból is kezd több lenni, mint humuszériából.

A kulináris felvilágosulással pedig új eszmék is belopóztak életünkbe – a parkban például az egyik anyuka készségesen megosztotta velünk, hogy ők bizony nem metélik körül a fiaikat – nem bánják, ha mások lesznek, mint a többség, vagy hogy eltérnek az apukájuktól. A seregben pedig majd zuhanyozhatnak alsónadrágban, ha annyira bántja őket a dolog – mondta az új ismerős. Mert kegyetlenség az ilyesmi és ő nem is érti, hogy szülők – és főleg a nemvallásos fajtából – minek teszik ki ilyesminek a gyereküket.

Nemsokára pedig az is kiderült, hogy trenddel állunk szemben, és már a barátaink között is akad olyan, aki szembement atyái hitével.

És akkor hirtelen láttam – lelki szemeim előtt megjelent, ahogy kilenc hónapnyi öntiprás és dráma után egyszerűen elköltözünk. A szülészetről egyenesen a Ben Gurionra megyünk, eltűnünk. Mert amíg az én anyám akkor nem áll majd velünk szóba, ha megcsonkítjuk az ő kisunokáját, addig az übernacionalista, a függetlenségi háborút megélt apósom nem csak hogy kitagad, de visszakéri még azt a nem is annyira szerény összeget, amivel a maskántához hozzájárult. Persze csak ha fiú.

Gratulálok, kislány – mondta az orvos az ultrahangon, és ő nem értette, ez a jóember egyáltalán nem értette, én miért vinnyogok örömömben, uram szeme pedig miért lábad könnybe.

Véres szövetség

Újságíró