San Simon egyik kolostorépülete - fotó: szerző
San Simon egyik kolostorépülete - fotó: a szerző

Ma történelmi kirándulásra invitálom kedves olvasóinkat, mégpedig Jeruzsálembe 1948 és 1967 között. Indulunk 48-tól, két fontos csatától, aztán sétálunk egyet az egykor a várost kettészelő fal vonalán, és végül felszabadítjuk-elfoglaljuk-megszálljuk Kelet-Jeruzsálemet 1967-ben, leromboljuk a falakat, és nagyjából elérünk a máig tartó állapotokhoz, persze a városban azóta felhúzott új lakónegyedek nélkül.

A britek elleni, főként földalatti csoportok szervezésében zajló harcról már sokat hallottunk, a King David szálló felrobbantásáról, a zsidó politikai terror megjelenéséről. De a San Simon kolostor körüli Katamon negyedért folytatott csatát egyre jobban belepi az idő pora. Már ha hagyjuk. De mi nem, úgyhogy innen indulunk. San Simon görög ortodox kolostor azon a helyen áll Jeruzsálem nyugati felének a közepén, ahol a keresztény hagyomány szerint egykor Simon, alias Szent Simon – lásd San Simon háza állt, aki elsőként ismerte fel már a csecsemő Jézusban a megváltót.

San Simon egyik kolostorépülete – fotó: a szerző

A 19 század végétől elsősorban jómódú keresztény arabok telepedtek le a kolostor környékén, aztán melléjük költözött sok európai külképviselet, és a mandátum idején brit tisztviselők hada. Csak az volt a baj, hogy  ez az arab negyed a zsidó lakónegyedek egységes sorába ékelődött a városnak ezen a részén, és ráadásul elvágta az utat a város déli része, például Talpiot és Ramat Rachel kibuc felé.

Ezért aztán az 1948-as függetlenségi háború idején, április végén elhatározták, hogy beveszik. A Palmach erői hősiesen küzdöttek a túlerő ellen Katamonért, és súlyos véráldozatokkal meg is szerezték azt. Raful, alias Rafael Eitan, a híres, szófukar tábornok itt tűnt ki merészségével és katonai erényeivel, s mellesleg fejsérülést is szerzett. A kolostor, s a templom ma is működik, mellette park és emléktábla idézi fel a nem is olyan távoli múlt véres csatáit és áldozatait.

EMlékmű a San Simonnál elesettek emlékére – fotó: a szerző

Vissza a kocsiba, és menjünk el Ramat Rachelbe, ahol nem csak 1948-as emlékek várnak, és ha már ott járunk az előző 2-3 ezer év nyomait is megnézhetjük. Rejtélyes, majd 3000 éves romokra bukkantak itt a régészek, hatalmas palotára gondosan kiépített vízelvezető rendszerrel, s csak elméletek vannak róla, hogy kié lehetett egykoron. Van régész, aki szerint ez itt a bibliai Beit Hakerem, van aki szerint Beit Baal, vagy az amfórák fülén csak MMST névvel jegyzett hely, sőt talán nem is a júdeai királysághoz tartozott, hanem az asszíroké, babilonaiaké, perzsáké lehetett.

Ezek egy hatalmas, legalább két és félezer éves palota romjai Ramat Rachelnél – fotó: a szerző

Mindezt nem tudták a lelkes cionista fiatalok sem a Munkabrigádból, akik 1926-ban ideköltöztek, hogy új hazát meg házat építsenek maguknak. Sajnos nem volt olyan egyszerű, mint gondolták, 1929-ben az arab felkelésben lerombolták kibucukat, de kitartottak, visszajöttek és újrakezdték. És később se lett sokkal könnyebb, különösen nem 1948-ban, amikor május végén az arab csapatok háromszor foglalták el, és az izraeli erők háromszor foglalták vissza ezt a területet.

Ezek egy hatalmas legalább két és félezer éves palota romjai Ramat Rachelnél – fotó: a szerző

Már kezdjük érteni a város keleti felének elvesztését, viszont nyugati felének megszerzését 1948-ban, úgyhogy kössünk gyorsan tűzszünetet. Az óvárost sajnos fel kellett adni, de a jordán csapatok állták a szavukat, nem mészárolták le a zsidó negyedből kivonuló civileket és harcosokat, és az akkori viszonyok közepette ennek is örülni kellett néhány nappal a gus ecioni vérengzés után. A kettészakadt város két része közötti demarkációs vonalat Mose Dajan és Abdullah At-Tal húzták meg jó vastag zöld meg piros ceruzával, a két vonal között olykor hiátussal, úgyhogy lehetett vitatkozni egészen 1967-ig azon, hogy most egy adott ház hová is tartozik.

Abut Tor, az utca egyik fele Izrael, a másik Jordánia volt – fotó: a szerző

A dolog izgalmait leginkább Abu Tor negyedben tekinthetjük meg manapság, ahol az utca közepén volt majd húsz évig a választóvonal. Az Ein Rogel utca nyugati oldala Izrael volt, a keleti meg Jordánia. A gyerekek az utcán fociztak, és ha berepült a labda Jordániába, akkor arra keresztet vethettek, hogy úgy mondjam, bár nyilván akkoriban is voltak emberséges szomszédok, akik nem hagyták, hogy megosszák és egymás ellen hangolják őket, és visszadobták nekik. A gondot inkább az olyan ügyes – bajos dolgok jelentették, amikor pl. az egyik házban az izraeli oldalon egy lakó nem akart tovább kijárni az udvarra az ottani külső épületbe, hanem megpróbálta egy-két méterrel kibővíteni a lakását, és oda illemhelyet építeni. Ma már nevetünk rajta, de Jordánia hivatalosan tiltakozott. ENSZ vizsgálat is volt, de szerencsére háború nem lett belőle, pedig ez lehetett volna a történelem első vécéháborúja.

Ezeket a házakat nem lehetett bővíteni 67-ig – fotó: a szerző

Így éldegélt, már ha ezt életnek lehet nevezni, ha nem is mindig békésen Jeruzsálem egészen 1967-ig, a hatnapos háborúig, amikor minden megváltozott. A városért folytatott harcokat a Givat Hatahmoset múzeumban érthetjük meg a legjobban. A legfontosabb cél nyilván az óváros volt. A jordánok természetesen nyugatról, Izrael felől várták a csapást, de a hadvezetés nagyon ravaszul hátulról, a keleti, oroszlános kapu felől közelítette meg a várat. De ehhez előbb oda kellett jutni szintén hátulról, s az odavezető utat a Har Hacofimhoz közeli, a mai egyes út nyugati oldalán lévő erődítmény őrizte.

Emlékmű a Givat Hatahmosetnél elesettek emlékére – fotó: a szerző

Egy ejtőernyős egység vállalta ezt a csatát a Givat Hatahmoset, vagyis lőszerdomb bevételét. Eléggé elbaltázták, amikor a három egység az éjszakai sötétségben összezavarodva három helyett csak két lövészárokba hatolt be, és a harmadikból vígan lőtték őket tovább. Ennek ellenére jelentős emberáldozatokkal, de hihetetlen lelkesedéssel mégis sikerrel jártak, és elindulhattak hátba támadni az óváros jordán csapatait.

Az árok, amibe sajnos csak késve mentek be a katonák , innen vezetett az út a Siratófalhoz – fotó: a szerző

És a többi már történelem. Még a legzordabb izraelinek is megdobban a szíve, ha az azóta szállóigévé lett mondatot hallja: “Har habajt bejadénu”, vagyis kezünkben a Templomhegy. Egy-két nap alatt leomlottak a keleti és nyugati részek közötti falak. Csak hát ugyanakkor sokezres arab lakosság került Jeruzsálemben is izraeli fennhatóság alá, amit azóta sem tud se lenyelni, sem kiköpni az ország. De ez már egy másik történet, egy másik kirándulás tárgya.