Nem!

Egykori hazámból jött a kérdés: nem unod még? Nem!

Valami belső leltárkényszer elém tolta a klaviatúrát. Aztán bekattant, hogy éppen 5 éve, az 56-os megemlékezésről szóló tudósítással kezdődött… Azóta szinte mindent megírhattam.

…ahogy végre nézhettem a befogadóközpont nyolcadik emeletéről, az én ablakomból, ahogy az én izraeli napom először tűnik el a tenger horizontján. Később nézhettem ugyanezt a napot a Kineret vizén csillogni, ahogy feljön, és a Holt-tengerén a Maszadából nézve egy hajnali túra végén. De ért már pirkadat egy marokkói klubban átmulatott éjszaka után a jaffói utcán, egy hippi szellemű kibuc-kocsma lelakott bútorain ébredve, egy buszon Eilat felé, és nagyon sokszor a Ben Gurion reptér betonján is munkakezdéskor.

- Hirdetés -

Dolgozhattam bútorüzemben, műteremben, bébiszitterként, rockzenekari roadként.

Elküldhettem a géphez ezernél több repülőjárat csomagjait, konténerben, kiskocsin, megszámolva, leadminisztrálva.

Dolgozhattam két hetet egy szupertitkos üzemben, akkreditált újságíróként több zenei fesztiválon, valamint az izraeli Giro d’Italián, és tanárként a jeruzsálemi Zeneakadémián, mindenesként egy barátom filmjében, és végre színházrendezőként egy kórussal.

Lehettem DJ a Zfati Klezmer Fesztiválon az utcán, az izraeli Oktoberfesten, egy kis klubban az Allenbyn, amit azóta lebontottak, egy karácsonyi bulin, magyar metapeleteknek játszva az orosz alvilág törzshelyén. És rengeteg házibulin.

Megfordulhattam egy valószínűtlenül gazdag mizrahi esküvőn, tanú voltam egy fiúpár egybekelésén, és ihattam a teát egy beduin lagzin 200 férfival a falu focipályáján (feleségem a falu lányaival, asszonyaival mulathatott).

Utazhattam az első vonaton a Tel-Aviv–Jeruzsálem vonalon, egy kisautóban tüntetésre készült transzparensek között, és a tarkómnak támasztott nagybőgővel egy koncertről hazafelé. Teherautóplatón Jaffón. Bringával az Allenbyn. Utazhattam Eilatra repülővel, és a Mea Shearim ortodoxai között kacsázó járművön, ahol a nők a busz végében ültek.

Gyalogoltam a Negevben, a tenger homokján és a Bat Jam-i, tel-avivi éjszakában százszor.

Állhattam az olvadó hóban Jeruzsálemben.

Szerkeszthettem egy könyvet a barátaimmal Izrael magyarjairól, és szedhettem szemetet velük a Kineret partján, mint harcos természetvédő.

És persze átbeszélgethettem velük éjszakákat. Veszekedhettünk és kibékültünk.

És bármikor felhívhattam őket, ha elakadtam.

Láthattam tanítani André Hajdút, segíthettem neki összerakni a könyvét, ami a fiókomban maradt, mikor örökre kellett elbúcsúznom tőle. Később taníthattam ugyanabban a teremben.

Beszélgethettem Itamar Jaoz Keszttel, a magyar líra utolsó és legnagyobb héber fordítójával, egy friss bevándorló kisfiúval, egy 101 éves operakarmesterrel, egy jiddis könyvtár tulajdonosával, aki színész, és katonákkal, reptéri rakodókkal, állatvédőkkel, mindenféle zenészekkel, és tömött buszok utasaival, akik nem értették, mi tetszik itt nekem annyira.

Hogy itt az idegenek is beszélgetnek.

Meghallgathattam és megírhattam egy ember történetét, aki végigjárta a prostitúció és a drogok poklait, de túlélte, talpra állt, és most a sorstársain segít. Megköszönhettem az ebédet egy beduin családban a három feleségnek. Egy vallásos családnak a széderestét. Az első roshasanánkat egy askenázi és egy szefárd új bevándorló családnak, akik együtt akartak ünnepelni, abban a teremben, ahová ulpánra jártunk. És nagyon sok barátomnak nagyon sok estét tűznél, konyhaasztalnál, teraszokon, bulikon, ünnepi terítéknél, kirándulásokon, kávéházakban és sarki étkezdékben, sörözőkben, parkok padjain.

Főzhettem kétszáz emberre egy gulyás-partin. Ausztrál turistáknak, aki nem hitték el, hogy Jom Kippurkor minden zárva van. És egy etióp étterem főnöknőjének a teraszunkon a magyar és az etióp konyha összevetéseként.

Ágyneműt húzhatok háromnaponta az egyik szobánkban. Cserébe abban az utcában lakhatok, ahol először álmodoztunk arról – még turistaként –, hogy itt szeretnénk élni.

Mert tulajdonképpen mindezt többes számban kellett volna írnom, hiszen a feleségemmel élhettük át mindezt. Nélküle mindez elmúlt volna, mert nem lett volna kivel összeröhögni, mikor a buszsofőrt Ági navigálta, hogy merre kell mennie, ha ez a 84-es járat, vagy mikor összecsődítették egy szupermarket publikumát, mert összekeverték egy sorozat sztárjával.

Együtt élvezhettük a plázák egyformaságát és a Carmel piac színeit, ízeit, és a jeruzsálemi Machane Yehudáét, meg a haifai arab piacét. A kávékat, a knaffékat, a fagyikat, a falafeleket, swarmákat, a humuszt és a pitákat, meg a csülköt a magyar bulikban.

És persze a reménytelen ügyintézéseket, elveszett postacsomagokat, a kétbalkezes szerelőket, a Covid-oltások lázait, az ellopott bringámat, a lekésett buszokat, a híradó rossz híreit, a megismételt választásokat, a korona-zárlat csendjét, és az óvóhelyét a rakéták dörgésével a házunk felett, a megveszett reakciókat Izrael küzdelmeire.

De ott lehettünk a tömegben a Balfour tüntetőivel, a Pride promenádján, az emigráns iskola ezerszínű gyerekeivel vonulva Purimkor, a reptéri cég Purim buliján – megnyerve a jelmezversenyt – és a tengerparton sok nyári sabat délutánon. És a szeles januárokon.

Nagyon sok ember segített hivatalból, barátságból, vagy csak mert éppen arra járt. Konyhafelszereléssel, kölcsönnel, hivatali ügyintézéssel, fuvarral, egy telefonszámmal, protekcióval, egy megvetett ággyal, és nagyon-nagyon sok jó tanáccsal.

És mi is voltunk már úgy, hogy segíthettünk. Ahogy tudtunk.

Nem mondom, hogy soha nem ültünk reményvesztetten, lógó orral, vagy dühöngve, de valahogy mindig mindenből kimásztunk.

Az október elejére eső Alija Napján megjelent ünneplő cikkeket olvasva jutott mindez eszembe, de eltelt pár hét, mire összelapátoltam.

Nem, egyáltalán nem unjuk!

- Hirdetés -